2013. november 16., szombat

32. Helyzetjelentés gyerekekről

Annyira de annyira régen nem írtam már, hogy nem is kezdem magyarázni, hogy miért. Majd legközelebb...:) Most viszont szeretném a legújabb megfigyeléseimet leírni a kölkeinkről.

Samuval kezdem, mert nála valamilyen alapvető változásnak/fejlődésnek lehetünk éppen tanúi. Már nyáron is látszott ugyan, hogy sokkal önállóbb és nagyfiúsabb lett, mint előtte. Bátran elment egyedül bizonyos kisebb feladatokat elintézni, kilépett a látóteremből, majd újra visszajött, ha kellett, pl. a strandon. Ilyen dolgoktól akár még egy éve is igen ódzkodott. A hosszú haj, a gitár és gördeszka triásszal kezdődött a nyár, lassan el-elmaradtak e kellékek az őszre. A változás, amit az előző tanévhez képest látok nála, a következőkben foglalható össze.



Kevesebb szorongást, idegeskedést látok nála a mindennapokban és több flegmaságot, komiszkodást, és betyárbecsületet. Sokszor belegyintget nekem, ha nógatom: “Mindjárt anya!”, “Egy perc”, “Jójójó”, “Jajajaja”. No ezek a válaszok mindegyike Samu nyelven ugyanazt jelentik:"Majd ha fagy!". Teljesen belefeledkezik mondjuk egy TinTin képregénybe, vagy Sherlock Holmes sztoriba, és kikapcsol. Volt ebből már néhány súrlódásunk, de én azt mondom, hogy inkább nógatni kelljen egy különben kiegyensúlyozott gyereket, mint vigasztalni és aggódni egy szorongó miatt. Az intellekutális örömök most kissé háttérbe szorulnak. Nyár óta a foci lett a legnagyobb menő. Mostanáig a heti edzések mellett szombat reggelenként meccsekre is járt. Ez most befejeződött és a kosárszezon kezdődik, s azért könyörgött, hogy azért a heti egy foci meglegyen. Hát legyen! A tanárával azért mentem egyet beszélgetni, mert olyan érzésem támadt, hogy mintha unatkozna egy kicsit a suliban és egy kissé el lustulna emiatt. Azóta a néni ad neki egy-egy hosszabb lélegzetvételü házi feladatot is neki. (Nem aprózza ám el a néni, az első így szólt:”Miért zárták be az Acadia National Parkot”, a második:”Miért látjuk nappal is a holdat? A harmadik:”Milyen kulturális különbségek vannak Magyarország és USA között?”..... Hát nem egyszerü az élet:))  Ezeken kivül nyugodtabb délutánokon én is adok neki egy-egy feladatlapot magyar nyelvtanból Szegénykémnek.

Érdekes, hogy néhány hete elkezdett újból azokkal a játékokkal foglalkozni, amiket régebben szeretett, de éppen bimbózó kiváncsisága a mozdonyok, dinoszauruszok, a görög mitológia, a csillagászat vagy a térképek iránt éppen elnyomta a játszani vágyását. Így például a matchboxairól azt gondoltam, hogy már el is kéne ajándékoznunk, feléjük se nézett évek óta. Most megint játszik velük, tologatja, rajzolja, sorba rendezi őket, mint 3-4 évesen. Előkerült újból a Lego is, ami azért bajos kissé, mert már tele van rószaszin és lila pónilós elemekkel, ugyanis a lányok játszottak vele tavaly télen............Most már tényleg fel kell kissé újitani.... Pl. Star Wars elemekkel azt hiszem:)

A legnagyobb csoda viszont tegnap esett meg velünk. Ekkortól tényleg úgy érzem, hogy 1. új időszámitás kezdődött, 2. nem hiába tépem a szülői szám évek óta..:) Úgy történt, hogy szerda este Samu megint elég dühöske volt, és az ágybamenetel nem volt éppen zökkenőmentes, hm......... Csütörtökön négyesben újból ellátogattunk a szokásos közösségi vacsorára, ahol már rég voltunk. Egy hosszú asztalhoz készültünk leülni, ahol viszont csak három szék volt. A gyerekek letették a tányérjaikat, majd Samu kérés nélkül hozott nekem egy negyedik széket. Kajálás közben megkérdezte tőlem, hogy mit óhajtok inni, limonádét, teát, vagy vizet, majd nekem és a csajoknak is hozott!!! Ekkor már eléggé lehidaltam. Majd mikor a csajok leléptek valamiért odahajolt hozzám, s azt mondta tök komolyan: "Anya, bocsánatot kérek a tegnap esti viselkedésemért." Na ekkor azt hittem, hogy tényleg leesik a csillár. Szóban történt már, hogy bocsánatot kért, de sosem éreztem, hogy valóban megbánt valamit, most történt először....... Hihetetlen változás. szerintem. 

Grétikémnek nagyon jót tett a Magyarországon töltött szünidő. Neki még óriási szüksége van a szabad játékra, apró rácsodálkozásokra és a délutáni alvásra is időnként, s ezekre ugye a suliban nem volt idő. Nyáron elkezdett érdeklődni a magyar betük és szavak iránt, és az olvasás iránt. Hollókőn voltunk, julius elején, amikor először olvasta ki a végvárak nevét feliratokon szótagolva. Szépen haladt előre saját magától. És aztán huss, visszajöttünk, és kezdődött a szeptember és az itteni suli. Új osztály, új tanár, és újból startolt a ledermedt Gréti. Az angol hangok kiejtése és a szavak nem kiejtés szerinti leírása óriási teljesítményszorongással járt nála. Egyébként is nehéz két ilyen intellektuális érdeklődésü tesó mellett, de a két nyelv/hangok/írásmód nem megfelelése még megnehezítette a dolgát. Szerencsére a suliban azonnal vették az adást, hogy fejlesztésre szorul. Szeptember eleje óta egy ún. "Reading Recovery" programban vesz részt, és a nap első óráját egy speciális tanárral tölti-egyedül. Óriási segítség ez, ugyanúgy, ahogy a külön angol is, ahová még ebben az évben mindkét lány jár hetente többször. Mindkét dolog ingyenes és az itteni suli szolgálatása. Fejlődése exponenciáis görbét közeliti szeptember óta!

Egyszerü konyveket hoz haza, amiből olvasnia kell és könnyü mondatokat összeraknia betükből és szavakból, mindkettő egyre gördülékenyebb. Önbizalma is rettentő sokat fejlődött ezáltal, ami szerintem a tanulási szorongás legyőzésében alapvető. Az elmúlt néhány hétben pedig azt vettem észre, hogy elkezdett magától is érdeklődni az olvasás iránt, mint Magyarországon tette pár hónapja. Persze most az angolra koncentrálunk, mert azt várom, hogy az szilárduljon meg, így a betüket angol hangokként olvassa ki még, de sebaj. Szerintem ez hasonló folyamat lesz, mint tavaly a számoknál. 

Ami még újdonság nála, hogy önbizalomerősitőként, motivátorként és elképesztő érdeklődése elismeréseképpen beírattuk őt egy különleges helyre lovagolni. A helyi Willowind nevü farm arról híres, hogy tualjdonosa, David a terápiás lóoktatás szakértője, messziről hoznak hozzá visszamaradt, vagy tanuláis vagy egyéb zavaros gyerekeket lovagolni. Fantasztikus jó tanár, és Gréti nagyon élvezi a tanulást, kifejezetten ügyes benne. David szerint olyan, a tartása, mintha világ életében lovagolt volna - Gréti képzeletében bizonyosan igy is van ez:) 

A napi 20-30 lovas rajz mellett Gréti kedvenc elfoglaltsága még az éneklés, hihetetlen helyzetekben fakad dalra, és tényleg kristálytisztán csend a jó kis, dögös mély hangja. Klassz csaj, na!

Lilluskámról is írok most.  belső megfelelni akarása, szorgalma és kitartása hihetetlen nagyságú. Ráadásul ez párosul nála egyfajta intellektuális tevékenységvággyal, s igy e kettő nagyon szerencsés kombináció egy kis elsős (és a tanára) számára. Amikor hazajön a suliból, azonnal kérés nélkül oldja meg a nem könnyü és rá csak három napra beadandó házi feladatot! Egyszerüen élvezi, szereti csinálni, örül, hogy képes rá, mint Magdi nagyi a keresztrejtvényt vagy Mari nagyi a sudokut. A magyar nyelvü feladatfüzeteket végzi kifelé egymás után. Ennek fő oka pedig, hogy ő viszont mindkét nyelven szinte tökéletesen olva és ír elsős kora ellenére. 

Ez a komoly megfelelésvágy és még sok esetben Gréti ösztönös érdeklődésének utánzása (lószeretet, rajzolás, stb.) azonban nem segíti abban, hogy rátaláljon, hogy mi is az, amit ő szeret, ő választ, ami az ő erőssége, az ő identitása. (Ez ugye már az ikerség miatt sem olyan könnyü egyébként...) Neki pont abban kell segíteni majd nagy odaadással szerintem, hogy a kérdéseinkre ne az általa elvártnak tekintett válasszal feleljen, hanem ki merje mondani azt, amit igazából gondol és érez.

A másik nehézsége még Lillusnak hogy Gréti és Samu erősen kőtödik egymás iránt. Sami és Gréti is aktív, cselekvő, szájtépő, hangos, raplis. Legalábbis otthon nem fél egyikük sem az akaratát érvényesíteni. Lilla lassabb, megfigyelőbb, aprólékosabb, tervezgetőbb, komolyabb, kitartóbb és sokkal lányosabb érdeklődésü karaktere néha ütközik velük. Nem néha, bocs. Gyakran..... Ebből elég sokszor vannak veszekedések, gyakran cikizik őt, kiközösítik, ő meg érthető módon szomorú, hogy nem játszanak vele. Érdekes módon viszont, talán pont emiatt is, ő könnyebben barátkozik kifelé, az osztálytársaival. Szóval itt is igaz Zoli Dédpapa mondása, hogy minden rosszban meg lehet találni a jót is... Neki otthon nehezebb- bár az is igaz, hogy sokkal jobban el tudja magát egyedül foglalni. Társaságban ő viszont ügyesebben megállja a helyét, mint Gréti. 

Lillus elképesztően szépen úszik, már a gyors és a hátúszás is szinte tökéletes! És a balettet is folytatja, bár sokszor irigykedik Grétire a lovaglási lehetőség miatt. Értelmével felfogja, hogy miért is Gréti kapja ezt a lehetőséget, de érzelmileg ezt még nagy igazságtalanságnak érzi, amit minden egyes alkalom előtt magyarázni kell neki..... Titkos álmom, hogy ha egyszer lehetőségük adódik, akkor kipróbálhassa a szinkronúszást is, szerintem arra termett kecses, mégis erős és szivós alkata miatt.

Remélem, hamarosan lesz időm arra is, hogy egy kicsit a terveinkrők is írjak, most pedig behuppanok az ágyba....Jó éjszakát, vagyis reggelt Nektek!

2013. március 21., csütörtök

31. Gazdag Kikötő 2. Az árnyoldal

Az előbbi bejegyzésekben olvasható nyavalya számomra kissé beárnyékolta az utazásunk elejét. Mint, kiderült,vszeg  tényleg influenza, amit megtámadott engemet- lehet a többieket is, de bennem szeret élősködni, immáron vagy hat hete. Ugyan emlékeztem Judit barátnőm intelmére, hogy megfázva fájdalmas repülőre ülni- de akkor nem tudtam még felfogni, hogy hol és miként fáj. Most már tudom. A leszálláskor ugyanis a koponyámban terjeszkedő kb. két liter takony bepréselődött a füljárataimba. Ez utóbbi vszeg mindenkivel igy van, ezért kell nyelnünk, stb. De normál állapotában az embernek nincs ennyi taknya. No, ez a mennyiség ott is maradt a középfüleimben egészen a puerto ricoi utunk végéig. Igy a szaglás és ízlelés hiánya mellett a hallást és többször az egyensúlyozást is nélkülöznöm kellett... No comment.

Megérkezésünk a szállásra is kissé, hm, fanyarra sikeredett. Éjszaka utaztunk ugye- amit elképesztően jól birtak a gyerekek- és tudtuk, hogy kb. hajnal 5-kor fogunk a szállásra érni. Azt is tudtuk, hogy a szállás a tengerparton van, ezért úgy számoltuk, hogy a szobába való becsekkolásig az időt a parton csak kihúzzuk valahogy:)

A fenti álmokhoz képest a valóság mellbe vert minket. A reptéri taxi a max. 5 kilométerre lévő szállásunkig csekély 56 dollárt kért, ezen kissé leesett az állunk. A taxisnak fogalma sem volt róla, hogy merre van a hely, tehát fel kellett hivnia a tulajt reggel fél ötkor. Kitett a szállásnál tök sötétben, egy elhagyott mellékutcán, ahol kiégett és félig felépitett házak, szemét, csavargó kóbor kutyák és kakasok vettek körül. Eléggé, khm, pukkant volt a környék. Ja és az apartmanház: zárva! Ott voltunk csomagokkal a gyerekekkel a tök sötétben és meg kellett várni a tulajt, hogy kinyissa. Gábor zord tekintettel rámnézett, s megkérdezte: Te foglaltad a szállást, mi ez? Milyen hely ez? Jómagam leroskadtam lelkem legmélyebb bugyraiba , hogy én milyen helyre tudtam hozni a családomat........ Hiába bizonygattam, hogy a szállás a booking.com-on milyen jól nézett ki!

Egyébként erről, nemsokára magunk is meggyőződtünk, tényleg szép volt a hely belülről és klasszul nézett ki a tengerpart is. De az utcáról a partra nem volt lejárat. A szálás két kijáratát, az utcait és a partit, kulccsal zárták. Valószinűleg, nm véletlenül..... No, lényeg az hogy végülis megérkeztünk.

A következő napokon ugye autót béreltünk, részben a környék nehéz megközelitése miatt. Mondjuk úgy, hogy Pinones, a városrész neve, ahol a San Juani fiatalok szórakozni járnak - kb. Római partszerű rész-  eléggé autentikusan nézett ki. (Az autentikus szón azt értem, amit az amerikai turisták itt alvószinűleg nem tapasztalnak, mert légmentesen vannak bezárva a szállodáikba és bérelt autóikba:)

Kissé fura érzés volt az is, hogy az a fajta autencitiás a konyhakultúrából mintha hiányozna. Egyszerű boltot, zöldségest pl. nem láttunk a tiz nap során. Egyetlen alkalommal betértünk egy Amigo nevű szupermarketbe, mely kissé poshadt zöldségek mellett Wallmart termékeket árusitott...... A szokásos tex-mex kaják persze kaphatók itt is, mint nachos, taco, burrito. Ugyanigy a paella száz vállfaja. De nyers zöldséget, gyümölcsöt nem árulnak. Hanem bebundázzák őket és megsütik. ha nagyon éhes vagy, biztos finom........... Egyébként, khm....

Mikor a nagy szigetet elhagyva Viequesbe kompoztunk, két fura dolog történt, amire nem számitottam. Az egyik, hogy ötünk közül pont Gábor lesz kutya rosszul. Nem lehetett kimenni a fedélzetre, a hajó gyomrában kellett viedókat nézni a másfél óra alatt. Szegény Gábor visszaidézte emlékeit a bálnanézésről, amely hasonló tünetekkel járt nála......

A másik, amin megdöbbentem, hogy délelőtt 11-kor, az előbb emlitett moziteremben a "Cápa" cimű klasszikus horrort kezdték leadni. A hatéves ikreim persze az első sorban feszítettek........... Kiakadtam, mint a taxióra...... Odamentem az egyik legényhez, és elpanaszoltam bánatom. Ezek után az összes többi utas - és Samu:)- ölniképes tekintetével kellett megküzdenem. Ugyanis a fiatal srác egy az otthoni Iskolatévéhez hasonló elsősöknek szóló gyerekműsorral kedveskedett a lányaimnak......És a mintegy 50 utazónak......:)

Vieques tényleg gyönyörű volt néptelen öbleivel, csatangoló lovaival és szinte érintetlen strandjaival. Elérkezett utazásunk utolsó napja, melyet kifejezetten láblógatásra, pihire szántunk a hosszadalmas visszaút előtt. Reggel felszerelkeztünk snorkelezéshez (felszíni búvárkodás) minden eszközzel. Vizipipák, úszószemüvegek, stb. A gyerekek és én a halakra, a vízi életre, Gábor a madarakra volt kiváncsi, így ő tovább indult a közeli félszigetre.

Mi letelepedtünk az előző nap kinézett strandra és nekikezdtünk, nagyon élveztem én is. Kb. félórája lehettünk a gyönyörű, de reggel 10-kor még teljesen néptelen strandon, mikor Grétus bömbölni kezdett és kijött a vízből. A nagylábujját fájlalta, de semmit nem láttam rajta. Más eszközöm nem lévén- s mivel medúzára gyanakodtam- beültettem az ölembe, bekaptam és szívni kezdtem a fájó részt. Gréti egyre jobban sírt. Lillusnak és Saminak azt adtam feladatul, hogy keressenek felnőttet. Semmi.

Olyan kétszáz méterre tőlünk már előző nap felfedeztünk néhány sátrat. Kissé tartottam tőle, hogy csövesek laknak benne. De úgy gondoltam akkor és ott, hogy nincs más esélyünk, hátha legalább édesvízük van. Meglepetésemre teljesen normális középkorú emberek laktak bennük- mint később kiderült 9 hetet töltenek itt el, aztán mennek haza az USÁba. A férfi különösen segítőkész volt, rögtön lemosta a fájó ujjat ecettel, lekente Hydrocortizon kenőccsel. Végül nekiált jeges borogatást késziteni. Grétit a függőágyukban ringattam. Ekkorra a nagylábujja kb. jó krinolin vastagságúvű dagadt. És. A. Bőgést. Csak. Nem. Hagyta. Abba.
Ekkor a fickó- engem meg sem kérdezve- felhívta a mentőket. Már ő is mondta, hgoy szerinte ez nem medúza, mert akkor csíkokat találnánk a bőrfelületen. Kőhalra gyanakodott és a gyerek viselkedése nem tetszett neki. Közben megjött Gábor is. gyorsan felkaptam valamit a vizes fürdőruhámra, megjöttek a mentők. Első dolguk volt, hogy Oxigént kötöttek Grétire. Tanakodtak, majd bementük a helyi kórház ügyeletére.

Megérkezésünk után rendes lélegeztető gépet kötöttek az orrára, aki Szegénykém folyamatosan zokogott továbbra is. Ráadásul meg volt győződve arról, hogyha a jeges borogatást én rászoritom a lábára, akkor kevésbé fáj. A hely a Vészhelyzet kórházára hasonlított, függönyökel voltak egymástól elválasztva az ágyak, volt vagy húsz fekhely igy. Gréti ordít továbbra is, és nem engedi, hogy segitséget kérjek. Laza 50 perc telt el igy. Közben jöttek páran adminisztrálni, biztositást ellenőrizni, elköszöntek a mentős fickók, stb. Többek közt jött egy köntöst viselő, olyan 75 körüli néni is, aki újból kérdezte a gyerek adatait, annak ellenére, hogy mindez oda volt irva már az ágyára. Nagyon fura volt, kancsalított és nem beszélt angolul, majd leült a nővérkék pultjához. Gondoltam, biztos egy idős takaíritónéni, aki jószívből hagynak itt még dolgozni.  De orvost nem láttam, annak ellenére, hogy szerintem elég idegesítő volt Grétit hallgatni.,

A kórházban olyan 12 C volt, mely kezdődő gyógyulásomat nem tett jót, s ezen a vizes fürdőruha sem segitett. Grétin vizes bugyi-trikó kombó volt, ő is didergett. Takaró nem tudtak adni, igy az ágyat fedő papirrolniból téptem le, hogy betakargassam Bogyókámat. A végén már magamat is.

No, olyan egy óra mulva, egy nővér hozott gyógyszert, fájdalomcsillapitó, antihisztamin és nyugtató keverékét, mely hatására kb. 4 perc alatt álomba szenderült. Egy óra alvás után megnyugodva bár kissé kábán ébredt és ez a kis kábaság még még két napig megmaradt, mig az allergiaellenes szert szednie kellett. Az ellátás addig tartott, mig megfigyelték, hogy O2 nélkül is tud -e a magától lélegezni - állitólag az egyetlen veszély valamelyik viziszörnynél a légzésbénulás.

Mivel az ügyelet a sziget másik oldalán volt, taxit kellett hivnom, hogy elvigyen a gyógyszertárig (város#1) majd a szállásunkra ( város#2). Kiléptünk tehát az ügyelet kapuján, ahol három vadló mellett ott várt már a taxis. Azt mondta a fickó, hogy telefonáljunk oda a patikába, mert általában hosszú a sor. Okés.

Megérkeztük, leparkolt és a patika méreteit és Gréti súlyát szemrevételezve megkérdeztem a taxist, hogy Gréti bent maradhat -e az autóban, ahol hűvös volt és ülni tudott. A taxis egy aranyos bácsika volt, persze, beleegyezett.

Mikor beléptem a patikába, rögvest eszembe jutott, hogy Gáborom tengeri betegségére is kérek valamit. Természetesen ezt külön pénztárnál kellett intézni. Közben folyamatosan nézek kifelé, a taxis az ablak előtt, járó motorral áll. Negyedóra múlva végzek, kilépek a patika ajtaján: és ott teljesen kiver a jeges veríték: a taxi eltűnt.

Ekkor hirtelen- az idegrendszerem felmondta  szolgálatot. Elkezdtem sírni és földbegyökerezett lábbal nagymennyiségű rémképet vizionálni arról, hogy mit csinálhat a bácsi Grétivel . Ez kábé két percig tartott. Majd észrevettem, jönnek a másik sávban szembe. A hosszú taxisautó kénytelen volt elállni a patika kijáratától, mert bejött egy teherautó a szűk utcába.....

Kinyitom az ajtót, bepattanok Gréti mellé, mikor azt veszem észre hogy két kövér könnycsepp csüng mindkét szép szeme alján. Én meg bőgök folyamatosan. Kiderül, hogy a bácsika neki is elfelejtett szólni a tervek módosításáról. Igy nem tudta az én szegény kicsi Tündérem, hogy a bácsi hova viszi. Ráadásul nem is nagyon látott ki az ablakon............

No comment. Nagyon örültünk egymásnak. Tényleg filmbe illő jelenet volt, sírva vígadtunk.

Végül visszaértünk a szállásra és másnapra Grétike is ráállt a lábára. Minden jó, ha a vége jó.

Tényleg így van. De többet tengerbe csak viziszandálban engedem a gyerekeket. Meg magamat is.

És, ha jót akartok magatoknak, és Vieques szigetén jártok, a kórházat kihagyjátok........... A mucsaröcsögei jobb. A köntösös takinéni volt az orvos, mint később kiderült, csak annyit mondok.....


2013. március 12., kedd

30. A Gazdag Kikötő 1. A Napos Oldal

Puerto Rico a Gazdag Kikötő.

A sziget, melyet a spanyol hajósnasszádok először nemcsak megpillantottak, hanem ki is szálltak, megpihentek a több hétig tartó hajóút után. Jól védhető kiszögellések, édesvíz, vadászni való állatok várhatták őket. A spanyol uralom négyszáz évig tartott, és Puerto Rico jelenleg az USA része több, mint száz éve már. A szigeten mind a spanyol, mind az amerikai hatás erősen érezhető, nem mindig pozitív értelemben. Tarka élményeinket szeretném ráncba szedni most. 10 napot töltöttünk ott, vágjunk bele rögtön az élményeink klassz részébe..........!


Az első négy éjszakát San Juan főváros közelében töltöttük egy panzióban, mely a hangzatos Beach Club Hotel nevet viseli. A Panzió a tengerparton volt, folyamatos szellő, méteres hullámok, félméterre növő iguánák és kókuszpálmák voltak a szomszédaink. A gyerekek reggel-este kihasználták az udvaron található kismedence szolgáltatását, Gréti megtanult víz alatt úszni.

(A képen Samu ugrik a medencébe. Háttérben a földszinten az apartmanunk volt.)


Az első nap semmittevése után, második nap bátran buszra szálltunk, s a panzió és az óváros kb. 15 kilométeres távolságát kb. 2 óra alatt megtéve sikerült bepillantást nyernünk Old San Juan életébe. A városfallal körbevett óváros akár Dél-Spanyolországban, vagy Latin-Amerikában is lehetne, erős színekre festett házacskák, gyönyörű virágok, macskaköves utcácskák váltják benne egymást.

 
 (Egy kávézó vicces portálja az óvárosban.)

A Moro Erődöt vettük először alaposan szemügyre, mely e stratégiailag fontos várost védte, hol hollandoktól, hol amerikaiaktól. A terjedelmes, ágyukkal teleszórt  erődöt (és párját, a San Cristobalt) még a második világháborúban is használták.

(San Moro erőd az óváros másik sarkában levő San Cristobalból fotózva. Jól látszik a régi városfal rajta.)



A harmadik napunkon autót bérltünk és elindultunk Arecibo irányába. Kb. másfél óra autózás (melynek utolsó félórája úttalan utakon, girbegurba falukon, és a karsztvidék erdein át vezetett ) után érkeztünk el a világ legnagyobb rádióteleszkópjához. Izgalmas, már-már hátborzongató élmény volt körbesétálni a ma is müködő csillagvizsgáló kiállitásán. Vörös óriások és Fehér Törpék kapiskáltak elő 4. gimis fizikaórák emléktöredékeiről. Persze-persze Samu már rendesen foltozza a lyukakat emlékeim pókhálóján, de azért e kiállitás segitett helyretenni néhány dolgot. Pl. mi a parabolaantenna, vagy miért törik úgy a fény, ahogy, mik a napfoltok és honnan lehet tudni, hogy mennyi éves egy távoli bolygóról származó kőmaradvány. A kiállitás után meg is tekintettük a lenyűgőző mérető teleszkópot, mely a mai napig többek közt a Földön kivűli élet vizsgálatára szolgál. Aznap estére visszatértünk Old SAn Juan egyik hangulatos éttermébe vacsizni.


(Igazán jó képet a levegőből lehet késziteni a rádiótávcsőről. Kép alján a szférikus antenna krátere, közepén a jelfogó, amit három irtó magas pillér tart. A kráter átmerője 305 méter.)

Negyedik napon jutottunk el a várva várt El Junque esőerdő árnyas fái közé. Mindkettőnk legnagyobb meglepetésére ( és büszkeségére) a gyerekek birták az iramot, és felmásztak velünk az 1060 m. magas csúcsra, melyet kb. 500 méteres emelkedésű, rosszul járható, kavicsos turistaúton közelítettünk meg. (Halkan jegyzem meg, hogy felfele menet egy visszafelé jövő, erősen izzadó  turistával találkozván az a következő megjegyzést bökte felém: "You are a brave Mom!") Este egyikünket sem kellett álomba ringatni, annyit mondok:)
(Megy a csapat felfele:)

És hát persze, pont itt ne futottunk volna bele magyarokba? Az esőerdőben, Puerto Ricoban? Egy nagyon helyes, chicagoi magyar pár hangos "Sziasztok!" köszöntésébe futottunk bele lefelé jövet.



(A csajok azonnal elaludtak ezután az autó hűvösében, SAmu csak úgy csinál:)))
Kint kb. 30 fok volt este hatkor)


Ötödik napon a sziget legkeletibb csücskében lévő természetvédelmi terültete vettük célba, csak sajnos épp zárva volt. Igy hát strandolni kényszerültünk:) Egy épp nem működő, de jó állapotú strndot találtunk, ahová többen is bemerészkedtek. Az óriási pálmafák árnyékában Gábor jóizűt szundikált, mi meg csobbantunk. Láttunk peliként, fregattmadarat. Este a kompkikötő melletti igen színvonalas fogadóban aludtunk. , Kertjében többek közt csodás medencék, csúszda, madárház, játszótér, kosár, tenisz és golfpálya is volt.

(Gábor ismerkedik a papagájjal a fogadó madárházában:)

(A Fajardo Inn belső kertje és medencéje a bal oldalon.)


A Hatodik napon visszaadtuk az autót és komppal átmentünk Vieques szigetére, ahol egy nagyon helyes vendégházban szálltunk meg, Esperanza nevű városkában. Ott ugyan csak egy szobát béreltünk, de ez volt a legszinvonalasabb fekhelyünk mind közül. Az egész hely- a szobát leszámitva- inkább egy pesti romkocsmára hajazott. Nem volt két egyforma szék, vagy összeillő étkészlet, de pont ez a lazaság adta meg a maga báját.
 (Esperanzában, a fogadónkba betévedt egy ló estefelé. Ivott egyet a bödönből, majd elegánsan távozott.:)

Esperanzában három napot töltöttünk, heverésztünk, madarásztunk, napoztunk, pancsoltunk, lesültünk, halakat lestünk, korzóztunk a városka parányi kiépitett sétányán. Klassz volt.

(Naplemente Esperanzában, balról, középről illetve kis időeltéréssel jobbról fényképezve.)


Aztán sajnos búcsút kellett venünk a szigettől és komppal visszamentünk a fővárosba, mert másnap hajnalban indult a gépünk vissza.


A reptér mellett néztünk ki egy kissé lepukkant hotelt. A közelsége és az ára miatt választottuk. Fú. A zuhanyzó kb. 20x50 centi volt, ennyit mondok:) Sebaj, délután itt is felkerekedtünk, strandoltunk egyet és még búcsúzóul bementünk az óvárosba még egyszer.

(San Juani szállodasor. Kilométereken keresztül nyúlik az óváros felé.)

 (Egy utolsó iguána még Lillus fejére költözött.)



Másnap reggel 9.20-kor landoltunk Bostonban, ahol 0 fok meleggel várt minket az Uj-Angliai márciusi tavasz:)


U.I: (Aki birja szusszal, az alanti bejegyzésbe belinkeltem a kb. 500 képet.)

2013. március 7., csütörtök

Új fotók!

Itt,
itt és
itt megtekinthető a puerto ricoi megamennyiségű fénykép. Sajnos (vagy szerencsére?) nem tudtam ellenálni sem a látnivalóknak, sem a gyerekeim cukiságának, sem az új fényképezőgépnek.

2013. február 7., csütörtök

29. A Nyavalya

A Nyavalya érdekes dolgokra tanítja az ember lányát-fiát. Legelőszöris persze arra a bődületes banalitásra, hogy milyen nagy kincs, ha nincsen nyavalya. És hogy olyankor milyen hálátlan kutya is tud lenni az ember.
Aztán persze, hogy a nyavalya lefolyása közben- amikor szinte önkívületi állapotában sem aludni, sem enni, sem inni, sem olvasni, sem figyelni, sem pl. a fejét tartani hányás közben nem képes- hogy az Élet minden apró dolgáért hálásnak kell lennünk. Komolyan.

Pl. mikor az óriási viharban múlt szerdán, mikor először Gréti lett rosszul és közben éjszaka elment az áram:
Hála #1. Milyen jó, hogy nem látom a rókát.
Hála #2. Milyen jó, hogy nem előtte levő héten ment ki az áram, mert akkor a büdös szag mellett még meg is fagynánk minusz 20-30 fokban a fűtés hiánya miatt.
Hála #3. Milyen jó, hogy zsidók vagyunk s ezért mindig van otthon vagy 30 szombati gyertya.
Hála #4. Milyen jó, hogy nem száz évvel ezelőtt élünk, s így van mosógépünk sőt még szárítógépünk is a sok szennyeshez, amit az éjszaka produkált.

Aztán meg:
Hála #5. Milyen jó volt csütörtökön és pénteken együtt lenni kettesben Grétivel. Szó szerint nem tudom mikor lehettem vele kettesben utoljára ennyit. Három éve Pesten...? Egy tündérfalat. Pénteken, mikor már jobban volt, folyamatos csacsogásával tavasszá varázsolta a telet:)
Hála #6. Milyen jó, hogy a rókázás a vendégek elmenetele után jött rám. Ráadásul azóta szinte folyamatos ételundorom van, így most nemigen tudnék egy finom csirkapaprikást nokedlivel, uborkasalátával összeritttyenteni, mint azt szombat délután tettem.
Hála #7. Milyen jó, hogy nem vagyok egyedülálló anyuka, mint többen is körülöttem. Fogalmam sincs, hogy ők miként csinálják, amikor ennyire kivannak. Legnagyobb tiszteletem! Milyen jó, hogy van egy drága férjem, aki ellátja a gyerekeket, míg én konkrétan nem bírom a fejemet felemelni. (S ilyenkor tényleg tökmindegy, hogy tizkor van reggeli és büdöszoknihalmokon játszanak éppen kardozóst...:)
Hála #8. Milyen jó érzés rádöbbenni arra, mikor vasárnap éjjel én tartom Samu fejét a wc felett, hogy de jó, hogy nem egyszerre lettünk rosszul, mert nincsen elegendő fürdőszobánk...?
Hála #9. Újabb áldás a mosógépre hétfőn délelőtt 11-kor, mikor a 6. adagot teszem éppen belé.

S persze a durva dolgok után:
Hála #10. Milyen jó íze is tud lenni egy kocka sós vízben kifőtt krumplinak vagy 30 óra koplalás után.
Hála #11. Milyen öröm Samuval kettesben lenni. S látni aludni és rózsás arcocskával felébredni magam mellett!!!! (Évek óta nem láttam, mert mikor alszik, akkor én is azt szoktam tenni:)
Hála #12. Milyen öröm azt látni, hogy két délután alatt kiolvasta élete első magyar nyelvű könyvét, a Micimackót! Igaz, hogy nem egy fordulatos krimi, amiket angolul szokott olvasgatni, de akkor is:)

S nem akarom elkiabálni a 13.-at. De Gábor és Lillust még nem kapta el. Csak várjuk ki a végét. Hátha most szerencsés lesz a 13-as szám:)

S legutoljára:
Hála #14. S bár nem akarok patetikus lenni, de akkor az előzőek után, azt hiszem teljesen érthető, hogy áldott legyen minden egyes nap, amikor családom minden tagja egészséges. Ámen.


2013. január 24., csütörtök

28. Nagy események- Fotóblog 3.

Először is néhány kép Lillus és Gréti évvégi balettelőadásáról.





Egyértelmű szerintem a képek láttán, hogy még ha nem is a saját gyerekeim lennének, akkor is annyira zabálnivalóak, hogy az ember nem brija abbahagyni a fényképezést. Falatkák. Sajnos Gréti az utóbbi időben hanyagolja a balettot, mert szerinte az túl lányos.... Nem szeretnék vele erőszakoskodni, de azért jót tenne neki szerintem. Mind a testtudatának, szép mozdulatoknak erősitésében, mind pedig a figyelmének fejlesztésében. Ezekben ugyanis Lillus egyértelműen elhúzott mellette, s ráadásul élvezi is- mind a balettot, és persze azt is, hogy ügyesebb benne, mint ikerhúga.

A másik fő esemény a DIótörő cimű előadásban való résztvételük volt. Sajnos az én életemből kimaradt a szinjátszócsoport, most azonban annál inkább belevetettük magunkat. Október végétől jártunk próbákra, ahová Rosie nevű 12 éves ismerősünk hivott meg minket. Főként otthontanuló gyerekekből állt a gárda, akik már tavaly is együtt gyakoroltak. Néhány próba után meggyőződésem volt, hogy az egészből semmi sem lesz. Teljes káosz volt számomra, amit a nézőtérről láttam. De a gyerekek rendkívűli módon élvezték már a próbafolyamatot is!

Két előadás volt, az elsőben főként családtagok voltak a nézők, de a második teljesen nyilvános volt. Samu részben Fritz szerepét játszotta, részben pedig a harci jelenetben volt katona. Mindkét lány szerepelt vendégként az első jelentben, és Lillus tündért is alakitott a második felvonásban.

A szervezés elképesztő profi volt. Az utolsó főpróbákhoz a szervezők, Rosie és mamája, La negyedóránkénti időbeosztást is készitettek. Volt teljesen szuper színlap, hirdetőplakát, a végén készült megvehető DVD is. S a meglepetés laz előadás után egy héttel jött: a gyerekek fejenkénti 10 dollár honoráriumot is kaptak a bevételből.

1. Előadás
 Fritz és Clara az első jelenetben

 A karácsonyi partijelenet

 Tündérek

 1. jelenetre vissza, Fritz összetöri a Diótörőt.

 Meghajlás, középen a zseniális Rosie.

2. Előadás

Gréti, mint partivendég megkapja az ajándékát a Nagybácsitól.

 Kistündérkék táncolnak


Itt látható a színlap fedele. 
  Minden gyerekről szerepel benne néhány mondat.

Nagyon hálás vagyok az egészért mind a gyerekeim nevében, mind pedig a saját nevemben, hisz különleges élmény részese lehettem a színfalak mögött is.

Folyt. köv. a gyerekeim legujabb műalkotásaival nemsokára:)

27. Ünnepeink- Fotóblog 2.

December 16-án megjött Laci Papa, de már ezelőtt megkezdődött az ünnepeldi a Hanukkával.


Itt az első esti gyertyagyújtás látható. Három Hanukkiával (hanukai gyertyatartóval) és sütőben sült fánkkal, amit Lillus előtt láthattok.

 Ezévi extra gyertyatartó: tengeri sün páncéljából készült.


Az est fényponjta a keringőzés volt, nagyon élveztük!


Aztán jött a Karácsony is Laci papa tiszteletére, melynek estéjére mandulás halat készitettem.


Szép csendélet:  Karácsonyi csillagszóró, Laci és az ajtónk felett található Dávidcsillag:)





Szilveszterkor a helyi McKay's étterembe mentünk, finom volt és elegáns.

Újévkor immár hagyományosan meglátogattuk a Sand Beachet is, ahol kb. -10 fok lehetett, de azért fürdőzött néhány őrült helyi:)
 Természetesen az évkezdettel jött el az ünneplések egyik csúcspontja a csajok 6. szülinapja! Tortáik nem voltak trendik. Néhány szuperanyu blogot nézve kissé restellem bevallani, hogy sem nem gluténmentes, sem nem paleo nem volt a tortájuk, hanem mindkettő hagyományos kalóriabomba: Grétié almás-mákos, Lillusé pedig tripacsokis.

Aznap, 7.-én este a két lány külön balettműsort rendezett számunkra. A fenti kép kb. este fél 9 körül készült, máskor ilyenkor már egy órája szundi van:)

Ahogy közeledett a lányok szülinapja komoly gondolkodóba estem. Ódzkodtam egy nagy buliszervezéstől, de szerettem volna valamilyen emlékezetes dolgot nyújtani nekik. Így esett a választás a szigetünkön lévő Willowind farmra, ahol lovakat tartanak terápiás lovaglás céljára (mozgássérült és értelmi fogytékos gyerekek  részére). David, a lovarda vezetője nagyon készséges volt, mikor elmondtam neki a tervemet. Végül minden gyerekem meghivhatta egy barátját és 6 kisgyerek érezte magát nagyon klasszul szerintem.