A sziget, melyet a spanyol hajósnasszádok először nemcsak megpillantottak, hanem ki is szálltak, megpihentek a több hétig tartó hajóút után. Jól védhető kiszögellések, édesvíz, vadászni való állatok várhatták őket. A spanyol uralom négyszáz évig tartott, és Puerto Rico jelenleg az USA része több, mint száz éve már. A szigeten mind a spanyol, mind az amerikai hatás erősen érezhető, nem mindig pozitív értelemben. Tarka élményeinket szeretném ráncba szedni most. 10 napot töltöttünk ott, vágjunk bele rögtön az élményeink klassz részébe..........!
Az első négy éjszakát San Juan főváros közelében töltöttük egy panzióban, mely a hangzatos Beach Club Hotel nevet viseli. A Panzió a tengerparton volt, folyamatos szellő, méteres hullámok, félméterre növő iguánák és kókuszpálmák voltak a szomszédaink. A gyerekek reggel-este kihasználták az udvaron található kismedence szolgáltatását, Gréti megtanult víz alatt úszni.
(A képen Samu ugrik a medencébe. Háttérben a földszinten az apartmanunk volt.)
Az első nap semmittevése után, második nap bátran buszra szálltunk, s a panzió és az óváros kb. 15 kilométeres távolságát kb. 2 óra alatt megtéve sikerült bepillantást nyernünk Old San Juan életébe. A városfallal körbevett óváros akár Dél-Spanyolországban, vagy Latin-Amerikában is lehetne, erős színekre festett házacskák, gyönyörű virágok, macskaköves utcácskák váltják benne egymást.
(Egy kávézó vicces portálja az óvárosban.)
A Moro Erődöt vettük először alaposan szemügyre, mely e stratégiailag fontos várost védte, hol hollandoktól, hol amerikaiaktól. A terjedelmes, ágyukkal teleszórt erődöt (és párját, a San Cristobalt) még a második világháborúban is használták.
(San Moro erőd az óváros másik sarkában levő San Cristobalból fotózva. Jól látszik a régi városfal rajta.)
A harmadik napunkon autót bérltünk és elindultunk Arecibo irányába. Kb. másfél óra autózás (melynek utolsó félórája úttalan utakon, girbegurba falukon, és a karsztvidék erdein át vezetett ) után érkeztünk el a világ legnagyobb rádióteleszkópjához. Izgalmas, már-már hátborzongató élmény volt körbesétálni a ma is müködő csillagvizsgáló kiállitásán. Vörös óriások és Fehér Törpék kapiskáltak elő 4. gimis fizikaórák emléktöredékeiről. Persze-persze Samu már rendesen foltozza a lyukakat emlékeim pókhálóján, de azért e kiállitás segitett helyretenni néhány dolgot. Pl. mi a parabolaantenna, vagy miért törik úgy a fény, ahogy, mik a napfoltok és honnan lehet tudni, hogy mennyi éves egy távoli bolygóról származó kőmaradvány. A kiállitás után meg is tekintettük a lenyűgőző mérető teleszkópot, mely a mai napig többek közt a Földön kivűli élet vizsgálatára szolgál. Aznap estére visszatértünk Old SAn Juan egyik hangulatos éttermébe vacsizni.
(Igazán jó képet a levegőből lehet késziteni a rádiótávcsőről. Kép alján a szférikus antenna krátere, közepén a jelfogó, amit három irtó magas pillér tart. A kráter átmerője 305 méter.)
Negyedik napon jutottunk el a várva várt El Junque esőerdő árnyas fái közé. Mindkettőnk legnagyobb meglepetésére ( és büszkeségére) a gyerekek birták az iramot, és felmásztak velünk az 1060 m. magas csúcsra, melyet kb. 500 méteres emelkedésű, rosszul járható, kavicsos turistaúton közelítettünk meg. (Halkan jegyzem meg, hogy felfele menet egy visszafelé jövő, erősen izzadó turistával találkozván az a következő megjegyzést bökte felém: "You are a brave Mom!") Este egyikünket sem kellett álomba ringatni, annyit mondok:)
(Megy a csapat felfele:)
És hát persze, pont itt ne futottunk volna bele magyarokba? Az esőerdőben, Puerto Ricoban? Egy nagyon helyes, chicagoi magyar pár hangos "Sziasztok!" köszöntésébe futottunk bele lefelé jövet.
Kint kb. 30 fok volt este hatkor)
Ötödik napon a sziget legkeletibb csücskében lévő természetvédelmi terültete vettük célba, csak sajnos épp zárva volt. Igy hát strandolni kényszerültünk:) Egy épp nem működő, de jó állapotú strndot találtunk, ahová többen is bemerészkedtek. Az óriási pálmafák árnyékában Gábor jóizűt szundikált, mi meg csobbantunk. Láttunk peliként, fregattmadarat. Este a kompkikötő melletti igen színvonalas fogadóban aludtunk. , Kertjében többek közt csodás medencék, csúszda, madárház, játszótér, kosár, tenisz és golfpálya is volt.
(Gábor ismerkedik a papagájjal a fogadó madárházában:)
(A Fajardo Inn belső kertje és medencéje a bal oldalon.)
A Hatodik napon visszaadtuk az autót és komppal átmentünk Vieques szigetére, ahol egy nagyon helyes vendégházban szálltunk meg, Esperanza nevű városkában. Ott ugyan csak egy szobát béreltünk, de ez volt a legszinvonalasabb fekhelyünk mind közül. Az egész hely- a szobát leszámitva- inkább egy pesti romkocsmára hajazott. Nem volt két egyforma szék, vagy összeillő étkészlet, de pont ez a lazaság adta meg a maga báját.
(Esperanzában, a fogadónkba betévedt egy ló estefelé. Ivott egyet a bödönből, majd elegánsan távozott.:)
Esperanzában három napot töltöttünk, heverésztünk, madarásztunk, napoztunk, pancsoltunk, lesültünk, halakat lestünk, korzóztunk a városka parányi kiépitett sétányán. Klassz volt.
(Naplemente Esperanzában, balról, középről illetve kis időeltéréssel jobbról fényképezve.)
A reptér mellett néztünk ki egy kissé lepukkant hotelt. A közelsége és az ára miatt választottuk. Fú. A zuhanyzó kb. 20x50 centi volt, ennyit mondok:) Sebaj, délután itt is felkerekedtünk, strandoltunk egyet és még búcsúzóul bementünk az óvárosba még egyszer.
(San Juani szállodasor. Kilométereken keresztül nyúlik az óváros felé.)
(Egy utolsó iguána még Lillus fejére költözött.)
Másnap reggel 9.20-kor landoltunk Bostonban, ahol 0 fok meleggel várt minket az Uj-Angliai márciusi tavasz:)
U.I: (Aki birja szusszal, az alanti bejegyzésbe belinkeltem a kb. 500 képet.)
شركة الصفرات لمكافحة الحشرات بالرياض
VálaszTörlésشركة مكافحة الثعابين والعقارب بالخفجى