Előrebocsátom, hogy vagyok olyan öreg, hogy nem ismerem már, mi történik manapság a magyar általános iskolákban. S gyerekeim sem járnak beléjük, tehát nincsen közvetlen tapasztalatom, csak némi sejtésem. Mindezek miatt összehasonlítani nem áll módomban magyar és amerikai alapiskolákat. Sőt, az is nagy különbség, hogy Budapesten Samu fiam egy régi, budai általános suliba járna, itt meg a világ másik végén egy csendes kisvároséba.
Mégis, vannak, lettek tapasztalataim, s most eljutottam odáig, hogy megosszam Veletek.
Talán a legfontosabb jelző, amivel illethetném az itteni tapasztalataimat az az emberközeliség. Gyerekközeli és felnőttközeli az iskola. Szereti és elfogadja a különböző gyerekeket a lehető legkülönbözőbb szüleikkel együtt, és megpróbál együttműködni velük. És emberközeli azért is, mert Életközeli. Olyan dolgokat tanulnak a lurkók, amelyek praktikusak, hasznosak, érdekli őket és valóban felkészíti őket a nagybetűs Életre.
A magyarországi tapasztalataimtól eltér, hogy minden értelmes családos ember úgy próbál meg lakhelyet keresni, hogy a helyi állami/önkormányzati iskola (public school) jóhírű legyen. Ez ugyanis ingyen van, eltérően a magániskoláktól, amit viszont csak kevesek engedhetnek meg maguknak. S mindez azért, mert nincsen lacafaca, oda kell beiratkozni, ahová helyileg tartozol. Abban sincs lacafaca, hogy mikor kell beiratkozni. Ez eltérhet államonként, de itt minden évben az október 15. előtt 5. évüket betöltöttek kezdhetik meg az iskolai tanulmányaikat. Nincs visszafogás, vagy előre engedés, nincs olyan hogy valaki 8 évesen elsős. A harmadik dolog, amiben nincs kecmec, az a tanárválasztás. Ugyanis ez is ismeretlen fogalom. Az igazgató (principal) állítja össze az osztályokat, ahol az egyetlen szempont, hogy minél vegyesebbek legyenek az osztályok.
A fentiekből adódóan nagy szerepe van a szűrésnek. Ez olyasmi, mint otthon az iskolaérettségi vizsgálat, de ezt nem független személyek, hanem a leendő tanítók végzik. Igy is jobban megismerik az apróságokat mind a szövegértés, betűfelismerés, számolás, gondolkodás, érzelmi érettség, temperamentum, mind a nagy és kismozgásos fejlődés terén. És ennek az iskolaérettségi próbának nincsenek " vesztesei", ugyanis mindenkit felvesznek az iskolába- még abban az esetben is, ha enyhébb-súlyosabb gondjai vannak pl. autizmus, Down-kór, stb. Valószínűleg ez az igazi integráció. A pedagógusnak az osztályok vegyessége-színessége (értelmi érettség, nemek, kifelé/befelé fordulás, testi érettség, stb. terén) sokkal intenzívebb felkészülést igényelhet gondolom, bár az is igaz, hogy az osztálylétszámok jóval alacsonyabbak (15-16 fő).
Maga az iskolába kerülés egy többé-kevésbé sima út. Bizonyára van itt is, akiknek nehézséget okoz a hirtelen kezdődő elvárásoknak való megfelelés- gondolok itt azon gyerekekre, akik ötéves koruk előtt nem jártak közösségbe, és itt vannak ilyenek nagyszámban. Ugyanakkor az óvoda sokkal struktúráltabb intézménynek tűnik, mint a hazai. Itt gyakorlatilag az óvodába kerülés óta kezdenek a gyerekek a betűkkel és számokkal ismerkedni. Minden napra van valamilyen foglalkozás ütemezve, nem csupán szabad játékból áll az életük. Ez nekem először eléggé idegennek tűnt. Magyarországon ugyanis legfőbb kincsként tartják számon a szakemberek a szabad játékot az iskolakezdésig. Tehát Lillus nincs egyedül azzal hogy ötévesen elkezdett olvasni, sőt.
Ötévesen tehát a kisember bekerül az iskolába, ahol az első évet az ún. Kindergartenben járja. Ez egy iskolai előkészitő osztály. A napirend, a helyszín, a tanár-diák felállás és főleg az ismeretátadás miatt azonban jobban hasonlít az iskolára, mint az óvodára. Tehát mire elsős lesz a gyermek, szinte észrevétlenül beszippantja magába az iskola hangulatát, elvárásait, napirendjét, ritmusát. Az egész folyamat hihetetlenül fokozatos, és emiatt szimpatikus számomra.
Magyarországon jópár ismerősöm most iskolázza be a gyermekét, és óriási fejfájásai vannak. Az eddig megemlített dolgok közül szerintem főleg az utóbbi, a fokozatosság hiánya miatt. Otthon fájóan hiányzik a fokozatosság. Az óvoda a szabad játékkal, és időrenddel nagy ellentétben áll az iskolai magas teljesítményelvárásokkal.
Ez a fokozatosság az amerikai szülőknek is fontos. Általában is észrevételem, hogy sokkal lazábbak az általam ismert amerikai szülők, de ebből a szempontból szerencsésebbek is. Az Élet egyik fontos fordulópontjának (rite of passage) tekintik, de nem csinálnak belőle olyan hisztit szerintem, mint odahaza. Az anyukák legtöbbje persze elmorzsol néhány könnycseppet, mikor útjára engedi először kisdedét az iskolába, és ez természetes is. Ugyanakkor a mamák számára is újból kinyílik a világ. Hiszen innentől kezdve nem kell fizetni a gyermekellátásért, így főként ha már a legkisebb gyereke is iskolás lesz, új távlatok nyílhatnak számára. (Itt a nők többsége vagy otthon marad a gyereke 5. évéig vagy 2-3 hónappal a megszületése után visszaáll a munkába, miután az anyasági segély ismeretlen fogalom.)
Az átlagos iskolanap is másként telik. Minden nap ún. Circle Time-mal indul 8.15 körül (körben leülnek, megbeszélik milyen nap van, ki hogy jött iskolába, bemelegednek, megbeszélik az aznapi teendőket, elmondják a Pledge-t (Pledge of Allegiance), ilyesmi). Utána minden reggel olvasás és írás gyakorlás van. Nincsenek "órák" és "tízpercek", inkább hosszabb, játékosabb foglalkozások és félórás-órás szünetek háromszor egy nap. EBéd után pedig számolás, tudomány, könyvtári, zene, testnevelés, számítógép és guidance foglalkozások (kb. olyasmi, mint otthon az osztályfőnöki óra, megtanulják a társas együttműködés szabályait, illemet, erőszakmentes beszédet, magukért való kiállást, hasonlók) Az iskola kb. délután 3-ig tart.
A már fentebb leírt sokszínűség fontos eleme a nevelésnek. Samu első iskolanapján a táblára következő mondat volt felírva: "You are special." Szerintem ez nagyon jellemző. Sok rosszat is el lehet mondani az amerikai iskolarendszerről, de az biztos, hogy előtérbe helyezik a gyermekek egyéniségét. A tanítás szinte minden témában kiscsoportokban, kettesével-hármasával történik. Az olvasás képességében például óriási nagy különbségek lehetnek ebben a korban, ez a módszer nyilván segít ebben. Pl. pont olvasás terén tanulópárok különböző osztályokból is kikerülnek. Samunak két ilyen "Reading Buddy"-ja is van, ők harmadikosok-negyedikesek és a kisebbeknek segítenek haladni. Milyen klassz ötlet, igaz? Mind a kisebb, mind a nagyobb gyerek profitál belőle szerintem. A csoportos tanulást segíti a tantermek elhelyezkedése, mindenütt kis kerek asztalokat lehet látni, amit körbeülnek a tanulók- a klasszikus frontális oktatásnak nyoma nincs.
Sem Kindergartenban sem az első osztályban eddig nem találkoztam igazán osztályzatokkal, sem házi feladatokkal. Az értékelés harmadévenként történik, és inkább hasonlít egy nemzetközi cég teljesítményértékeléséhez, mint bizonyítványhoz. Kb. húsz szempontból méri a pedagógus a gyermeket, s legfőképp a gyerekek átlagához hasonlítja ( elérte, meghaladta, nem érte el, túlszárnyalta), valamint a saját maga előző teljesítményéhez. Szöveges értékelés is jár hozzá.A gyermek fejlődését nem pusztán a tanár-szülő konzultáció alkalmával szűrheti le a szülő. Minden évben van ugyanis ún. Student lead Parent-Teacher Conference is. Ez voltaképpen a gyermek által vezetett fogadóóra, ahol ő mutatja be a szülőnek éppen aktuális feladatait, tudását, készségeit. Tanárdiplomásként mondhatom, hogy ez szerintem csodálatos lehetőség arra, hogy a kicsik büszkék lehessenek elért teljesítményeikre a szüleik előtt.
"Rendes" házi feladattal kb. 4-5-ször találkoztam, amit a gyermeknek kellett elkészíteni otthon- pl. lemérni a lépései hosszát, pénzt számolni, stb. Viszont minden áldott nap kap valamilyen kis olvasnivalót- ezek kezdő olvasóknak szánt füzetek- amelyet a szülővel együtt kell elolvasni és a szülőnek láttamoznia kell.
Az utóbbiból is kitűnik, hogy a szülők belevonódása az iskola életébe sokkal erősebb, mint amire otthon emlékeztem. A napi együttolvasás elvárása, és a szülők önkéntes munkája fontos abban, hogy a gyerek érezze-tapasztalja az otthoni és iskolai elvárások párhuzamát. Nem találkoztam olyannal, hogy a szülők a tanárok ellen "dolgoztak" volna. Sőt! Samu osztályában egy tehetős apuka minden kedden bement olvasást gyakorolni az osztályba, egy másik anyuka pedig (aki a többi gyerekét otthon tanitotta - Homeschooling) minden péntek délután kézműves foglalkozást tartott a Kindergartenben. Ez teljesen természetes volt, mint ahogyan az is, hogy tavaly március 15-én és Hanuka alkalmával én is bementem az osztályba és megismertettem a gyerekekkel ezen ünnepeket.
Az is érdekes, hogy a tanároknak eléggé nagy szabadságuk van abban, hogy mit és hogyan tanítanak. Saját maguk írják a tantervet az évre, hétre, napra lebontva. És van egy kis összeg is, amivel gazdálkodhatnak az év során, amelyből a tantermi berendezéseket, kellékeket fedezik. Azt hiszem, ezt pedig méltán hívhatjuk annak a bizonyos "Empowerment"-nek, amiről olyan sokat beszéltünk Mo-n tréningeken, de gyakorlatilag szinte nincsen magyarországi munkahely, ahol megvalósulhatna.
További különbségek, hogy minden évben újból alkotják az osztályközösséget és minden tanévben új tanárt kapnak a lurkók. Voltaképpen az általános iskolai tanárok nem is szaktanárok, hanem pl. ötödikes tanár valaki mondjuk tizenéven át. Valamilyen szinten ezt veszteségként is el lehet könyvelni- mármint hogy nincsenek éveken át tartó osztályközösségek- egy- egy Tyúkanyó osztályfőnök vezetésével- ugyanakkor szerintem ez is az amerikai élethez készít fel. Az emberek többsége ugyanis hihetetlenül mobil, élete során többször és óriási távolságra képes költözni. És tényleg kell ehhez nemcsak rugalmasság, azon képesség is, hogy megtanuljon gyorsan beilleszkedni egy új közösségbe.
Hasonlóan furcsa, hogy nincsen folyóírástanítás sem. Számomra ez is inkább negatívumonként van jelen a mindennapjainkban (mert azért Samu megtanult és lelkesen gyakorolja, igaz, az angol típusút), de fel kell ismerni, hogy a folyóírás elvesztette gyakorlati jelentőségét mindennapjainkban, és erről lehet sírni, írni, de akkor is így van. Gyerekek már általános iskolában a gépeléssel ismerkednek meg, hiszen az Életben legtöbbször majd számítógéppel kell majd levelezniük, ez - sajnos- tény.
Ami ennél is furcsább, hogy szó szerinti értelemben napközi sincs. Az iskola- az iskolabuszok segitségével- gyakorlatilag kézből kézbe adja a kicsiket, de nem vigyáz rájuk. A mi kisvárosunkban a helyi YMCA-ban lehet megoldani a gyerekek délutáni felügyeletét- nem kevés pénzért.
Összefoglalva: amennyire tartottam eleinte az amerikai általános sulitól, annyira örülök annak, hogy a gyerekeim ide járhatnak. Lehet, hogy az alapsuli nem ad a gyerekeknek olyan széles műveltséget és mondjuk matektudást, mint otthon. De amit cserébe kapnak, nohát az megfizethetetlen. Először is: sokkal nagyobb egészséges önbizalmat, mint odahaza. A tanárok ugyanis tényleg partnerként tekintenek rájuk, és sokkal kevésbé érzem a hierarchiát, még egy kis elsős és tanítója között is, mint otthon. Másodszor: megtanulják, hogy különbözőek vagyunk mi emberek, de ettől még nem értéktelenebb az egyik ember a másiknál. A harmadik fontos dolog, melyet az iskola ad az itteni diákok számára az az hogy VALÓBAN megkönnyíti a leendő felnőttkorukat. Azt tanulják meg, amire majd szükségük lesz (pl. hogyan kell együttdolgozni másokkal- pl. a csoportmunkák, vagy pl. az, hogy a könyvtáros drámapedagógus is egyben és rövid darabokat hoznak létre a gyerekek) Vagy miként kell érvelni az ügyedben, vagy ügyet intézni, vagy kisgyerekre vigyázni ( pl, a helyi gimi fenntart egy kis bölcsődét az épületen belül, ahol a tanárok kisgyerekeit látják el és közben a diákok bébiszitter végzettséget szerezhetnek, ami itt igen kapós meló.)
Summa summárum, lehet, hogy csak én vagyok lelkes híve és szemlélője az oktatás hozzáillesztésének a mindennapok kihívásaihoz, de van mit fejlődnie a magyar oktatásügynek. Jómagam is úgy éltem meg, hogy nem sok dolog volt, amit az általános és középiskolai tanulmányaimból felhasználtam a hétköznapok valóságában. Igaz, sosem volt mélyebb a történelmi és irodalmi műveltségem, mint az érettségi környékén, de mennyivel könnyebb lett volna a helyzetem, ha esetleg tudom, miként kell fellépnem a saját érdekemben, ha tudok gépelni, esetleg el tudok intézni valamit a közműveknél.
S ahogy mostanában látom a dolgokat messziről, a magyar oktatásügy jelenlegi vezetésének számára az iskolák Életközelisége (ember/gyerek/szülőközelisége) sokadrangú kérdésnek tűnik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése