Folyamatosan azt érzem, hogy ujra meg kell néznem a Mátrix cimű filmet. Mikor 12 éve láttam, nem gondoltam volna, hogy mennyire pontos képet ad arról, ami mára már bekövetkezett.
Párhuzamos világokban élünk. A valóságosban és a virtuálisban. Mind az egyikben, mind a másikban lehet személyiségünk, elérhetőségünk, stilusunk, sőt izlésünk is. Lehetnek barátaink, s ellenségeink is. A WWW2 megjelenése óta pedig aktivan is alakithatjuk mindkettőt.
Néhány évvel ezelőtt nem volt otthon internetem, sőt számitógépem sem. Úgy éreztem pont elég a virtualitásból annyi, amennyit a munkám során kell, hogy szerezzek. Még a gyerekek megszületése után sem volt fontos számomra, hogy mindennap megnézzem mondjuk emiljeimet.
Sőt, az Amerikába költözésünk is csupán annyit váltott ki belőlem, hogy a világháló egy eszköz, a skype, a blogolás egy szuper lehetőség ahhoz. hogy a barátokkal, családommal kapcsolatot tudjak tartani az irdatlan távolság ellenére.
2008 volt talán, mikor a kollégáim elkezdtek okostelefonokat vásárolni. Azon okra hivatkoztak, hogy egy kieső tréninghelyszinen milyen hasznos lehet, ha van internet, s gyorsan le tudnak még tölteni valamit a következő tréningnap előtt... Ezt szakmailag megértettem, sőt én is voltam olyan helyzetben, amikor jó lett volna egy-egy ügyfél tréning előtti utolsó üzenetét elolvasni. Dehát mindezekért sem éreztem erős kényszert arra, hogy én is vásároljak egyet.
Ezen a nyáron gyakorlatilag szinte ingyen hozzámvágtak egyet. Két hónap után lemondtam róla, hiszen a netezés mégiscsak komoly összeg rajta. Minek? Szükségem van rá, hogy a telefonomon olvassam, hogy KovácsPisti mit evett vacsira, amit meg is osztott mindenkivel a FB-n? Dehogy.
Azt hiszem, hogy vagy öregszem, vagy a technika szállt el. Bostonban azt láttam, amitől már annyira elszoktam, a nagyvárosi valóságot. Mindenki a telefonját, esetleg elektronikus könyvét bámulja a metrón-villamoson.
A valóságos világ polgárai izolálódnak, hogy a virtuális világban haverok lehessenek. Nagyon érdekes jelenség.
Nehezen értettem meg pár éve, mikor egy kedvenc irómról megtudtam- miután emilben köszöntem meg dedikálását- hogy nem használ elektronikus levelezést, sőt mobiltelefont sem. Többezer kilométert kellett utaznom, hogy ezt megértsem:)
Bár modern csajnak gondolom magam, és szerintem van létjogosultsága a mobilnak, netnek, GPSnek, de magadnak kell kialakitanod a határaidat. Igen-igen, nem mindig akarok elérhető lenni. S a gyerekem sem szeretném, ha megállás nélkül netezne vagy wii nevű viedójátékkal tengetné idejét.
/ Kis kitérő: Valahol olvasom egy gyerekpszihcológus panaszát: A mai kamaszok FB-n élik az életüket, és ha meg akarod érteni a lelkivilágukat el kell merülnöd a közösségi portálok szabályaiban. Pl. Miért is baj az, hogy ha szerelmemnek reggel egy szivecskével kivánok jó reggelt FB oldalára, és ő azt csak like-olja? Az elvárás szerint ugyanis neki is ezt kéne tennie, az én lapomra elhelyezni egy szivecskét. ( Az első esetben ugyanis csak azok látják a Like-ot, akik mindkettőnk barátai, ha az utóbbit választja, az én lapomra teszi, akkor az én összes barátom...) Mi van??????????? Ember legyen a talpán, aki ezt követi../
Szóval én most asszem megálltam. Nem leszek már trendi. S nem vágyom sem Kindle-re, sem okostelkóra. Valóságos életemet szeretném harmonikusan élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése