16. Valami átfordult....

...bennem.

Lehet, hogy amiatt dúsultak fel most az érzéseim, mert harmadik évünk végefelé érkeztünk.
Lehet, hogy túl gyakran olvasom a www.hataratkelo.postr.hu blogot.
Lehet, hogy túlzottan belegabalyodtam új kedvencem Jhumpa Lahiri indiai bevándorlókról írt könyveibe.
S persze, hogy lehet, hogy az elmúlt egy év nem adott sokat ahhoz, hogy Magyarország vonzóbb célpont legyen a szememben.

Mindez lehetséges, de mégis azt mondom, hogy a változás bennem ért meg.

Egy évvel ezelőtt, mikor Phoebe és kedves E. barátosném szedelődzködött haza Washington D.C.-ből, kissé meglepődtem,hogy mennyire nem akarnak visszamenni Magyarországra. Bennem dübörgött a honvágy, a nosztalgia az előző, mozgalmas életem iránt és persze, hogy nagyon hiányoztak a szeretteim. Ezek most sincsenek másként. Ráadásul nálunk benne volt a pakliban minden év végén, hogy haza kell mennünk.

Mindezekhez azonban hozzáadódott valami. Megláttam, érzékeltem, enyémmé vált az eljövetelünk pozítiv oldala. Mi ugyanis nem úgy érkeztünk, hogy maradunk. Nekem- különösen az első év két pelenkással, három gyerkőccel otthon, szinte egyedül- kutya kemény volt. Magányosnak, fáradtnak, elhasználtnak éreztem sokszor magam, ami érthető.

Most azonban, hogy a gyerekek nagyobbak, fizikai fáradtság sokkal kevesebb, és ráadásul egy vicces melóm van (úszómesterség) mostanában, több energia és idő marad gondolkodni.

A következőkön például:
- Hogyan tudnánk megélni Magyarországon egy kutatói fizuból, úgyhogy házbérlésre és egy klassz autó részleteire is legyen pénzünk? Itt szűken ugyan, de kijövünk.

- Tudnék-e otthon részmunkaidős állást találni? Fogalmam sincs ugyanis, hogy régi munkaadómnak egyáltalán szükséges-e lehet rám ( a szektort rendesen megtizedelte a válság).

- Képes volnék-e otthon a családunkat ugyanígy előtérbe helyezni, mint itt.

- Ha hazamegyünk, és szeretnék továbbtanulni a szakmámban (terapeutaság), hogyan tehetném úgy meg, hogy ne szakadjak meg a pénzkeresésben és a mindennapi stresszben mellette.

- Szeretném-e hogy gyerekeim a magyar iskolarendszert ismerjék-e meg belülről először? (Az egészséges lelkületet és az anyanyelvi szintű nyelvtudást fontosabbnak érzem, mint a lexikális tudást.)

- Melyik magyar város tudná azt nyújtani, hogy világszínvonalú tudományos kutatást végezzen a férjem amellett, hogy idilli, békés környezetben élünk?

Eddig, ha megkérdezte valaki, hogy itt szeretnénk-e maradni, azt feleltem, hogy a gyerekek jövője szempontjából pozitív lenne. Most arra hajlok, hogy a saját szempontomból is- Gáborról nem is beszélve.

És mindezen fentiek mellett egy alapvetően fontos tényezőről még nem beszéltem. Ez pedig a zsidó identitás. Ez az én felmenőimnél- sok magyar zsidó családtól eltérően- sosem volt ez kérdés. Gyerekként a fejemben kb. annyira volt érdekes egy magyar zsidó, mint egy magyar evangélikus. Teljesen természetesen éltem meg, a hagyománytisztelet és hit a részemmé vált.

Abban a pillanatban azonban, hogy közösségbe kerül az ember, ez megváltozik. Ott szembesül azzal, hogy "más", mint a többség. Kérdésként merülne fel például otthon, hogy a gyerekek pl. zsidó iskolába járjanak-e, ahol burokban nőnének fel, vagy egyszerű általános suliba, ahol a csokimikulások és nyuszik tengerében még kissé lelkiismeretfurdalásuk is lehetne, hogy ők vajon miért mások, és erről miért nem tanulnak. Ebbe most mélyebben nem megyek bele, mert  már egy külön bejegyzés témája lehetne.

Röviden összefoglalva: itt annyi a bevándorló és annyira színes a világ, hogy egyszerűen nyitottabbak az emberek. Persze, hogy itt is van rasszizmus és antiszemitizmus, de szerencsére még nem találkoztam velük. S persze, hogy mindenki P.C. ( politikailag korrekt) a beszédében, s lehet, hogy tetteiben nem. De óriási különbség úgy felnőni, hogy kb. annyira vagy érdekes, vagy "más", mint zsidó, mint egy átlagos katolikus, baptista, vagy hindu. EZ NAGYON TETSZIK. (És ezzel szemben hihetetlenül elkeserít, hogy bizonyos fórumokat olvasva milyen hihetetlen indulatokkal, gyűlölettel átitatott megjegyzésekkel találkozik az ember hazai portálokon....)

Azt hiszem a fenti kérdésfeltevéseket nem szükséges megválaszolnom. Mikor húszévesen jártam az USÁban, akkor is az volt a benyomásom, hogy minden furaságuk ellenére, az emberek természetesebben viselkednek. A lelki nyomor- előítéletek, évszázados sérelmek, a nacionalizmus, a szomszédháborúk, az idegengyűlölet- pedig megmarad sajnos Kelet-Európának, amihez hihetetlen (beteg) módon ragaszkodik. S persze, hogy szeretném, mint minden szülő, ha a gyerekeim egy egészségesebb világban nőnének fel.

Szóval valami átfordult bennem, és meg is tudom fogalmazni. Kezdek tartani attól, hogy mi lesz, ha vissza kell mennünk Magyarországra. Élni.