35. Bacher Ivántól a Fehér Szarvasig

Csodásan kezdődött az Ujév, békével és harmóniával, ugyanakkor nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a megfázások és a téli suliszünet miatt nem tudtam foglalkozni az elmúlt évtől való búcsúval.

Pedig nekem 2014 a búcsú éve volt. A sok-sok negativ esemény most nekem igy áll egésszé. Annyi sok veszteség ért lelki értelemben, annyi sok embert vesztettem-vesztettünk, hogy azt hiszem talán ugy foglalhatnám össze, hogy nekem ez az év a naivitástól és a fiatalságomtól való búcsú ideje volt.......

2014 igazából igy visszatekintve nekem 2013 decemberében kezdődött, amikor Bacher Iván meghalt. Tizenéves korom óta voltam rajongója. Politikai nézeteitől függetlenül szerintem a mai kor Mikszáthja... Micsoda gyüjteményem volt a Népszabi hátoldalán közölt irásaiból....... A legjobban az fájt, hogy még milyen sokat irhatott volna, és milyen klassz lett volna vele élőben is találkozni.....

Közvetlen Bacher halála után ment el egy itteni jó ismerősöm, Kirsten, hosszú évek végigkinlódása után, 44 évesen.

Aztán elment Gabriel Garcia Marquez, Phillip Seymour Hoffman, Paco Lucia, és a drága Robin Williams is, itthagyták ezt a bolyongó sötét világot.......Nelson Mandela, Jancsó Miklós és B.K.S Iyengar, a hires jógi. Micsoda fantasztikus Emberek, igazi példaképek!

Ők a híresek, akikkel nem volt személyes kapcsolatom. A legfájóbb azonban egy igaz barát, egy igazi lélektestvér elvesztése. Edina itthagyta ezt a világot május 25-én, s azóta is küzdök hiányával. Sokszor gondolok rá, hogy vajon mit szólna egy-egy érvelésemhez, döntésemhez, mi az a szin, forma, kép, gondoalt, mondat, amit ő választana. Hiába van fent már az angyalok között, a szivemben már elfoglalta az örök helyét. Lehet, önzés, de legjobban az fájt, hogy aznap ment el, mikor szülinapjára szerettem volna felköszönteni. Nem tudtam elbúcsúzni tőle...

Robin Williams nem az egyetlen volt, aki öngyilkosságot követett el, egy itten közeli ismerősünk 25 éves bátyja is ugyanezt tette, pont aznap, mikor Edina elment.

Aztán itt volt julius, a Paskál strand. Ahová, mikor megérkeztünk a medencékhez, már az úszómester lélegeztette a kislányt, akit ki kellett menteni. Hétéves volt és Grétinek hivták, mint később megtudtam.Tragikus, borzalmas és szivszoritó volt látni ezt. S még egy szóval jellemezném ezt a napot. Méltatlan. Ugyanis amellett, hogy komoly szakmai hiba volt ez, s nagyon remélem, hogy utánajárnak ki volt a felelőse, a strand személyzetének reakciója teljesen amatőr volt. Nyilván nem lehet teljesen felkészülni egy ilyen eseményre, de. A strand veszélyes üzem. Kell legyen baleseti akcióterve. Megengedhetetlen, hogy a tragikus esemény után a tüző napon órákig ott marad a holttest a gyászoló anyával, mindenki szeme láttára. Az anya lelke nyilván máshol volt, s persze, hogy voltak, akik nem akartak szemtanui lenni egy ilyen eseménynek, de. Valahogy mintha ellopták volna az elköszönés méltóságát az anyától, s ez nekem hónapokig tartó sebet okozott. Mint ahogy az is, amikor a rendőrök egy szemetes zacskóban vitték el a holttestet mindenki szeme láttára. Apró dolgok, kis odafigyelés segitségével, az egész történés a maga tragikumával együtt méltó és emberi maradt volna.......... Sose fogom azt a napot sem elfeledni.

A következő nyári és őszi hónapokban meg mintha felgyorsult volna a Kaszás jelenléte a kortársaim körében. Edina után – általam személyesen nem ismert, de az elektronikus média által ismert fiatal nők sétáltak el a földi valóságból. Nagy szenvedések után, rákos megbetegedések miatt. Pete Zsófia, Mittelholcz Dóra, Bártfai Zsöme, Vizy Dorottya....... Tehetséges, okos, aktiv, csinos nők, szépségük, fiatalságuk aranykorában. Igazságtalan, érthetetlen, felfoghatatlan, tragikus. Nehezen tudok tőlük gondolatban elszakadni.

Közben ősszel a mi kis városunkban is lett egy súlyos állapotú mellrákos fiatal anya, Rachel.......December 31-én pedig egy kis iskolatárs hároméves húgánál diagnosztizáltak leukémiát.

A Facebook elterjedése miatt pedig még inkább szívettépő egy-egy régen látott, de kedvelt ismerős halála. Előző napokban még aktivan bejegyzett gondolatokat a drága, csillámlóan okos László Klári, s utána novemberben itthagyott minket.... A Facebookon való aktivitás nyilván nem egyenlő az egészségességgel, csak valami fura, révedő látszatát adja annak, hogy az illető valószinűleg rendben van. Hát nem, kegyetlenül nem.

És hogy kerül ide a végére a Fehér Szarvas? A környékünktől nem messze lévő erdőben pár éve megtelepedett egy valószinőleg félig albinó szarvas. Nagyon ritka példány volt, csodás nagy fehér foltokkal és nemes aganccsal. Egy bizonyos helyen, ahová futni szoktunk járni, lehetett vele találkozni főleg ősszel. Mindig egészen misztikus élmény volt Őt látni. Most ősszel is felbukkant, a helyi újság is közölt egy egész jóminőségű képet róla. Pont aznap jelent meg az ujság, mikor egy óvatlan autós elütötte, halálát okozva. Hiányozni fog nekem.

Ahogy mindenki hiányozni fog, aki az elmúlt évben elment. Nem szántam szomorúnak ezt a bejegyzést, csak le szerettem volna irni, hogy minek voltam tanúja 2014-ben. A halál az élet része, nem az attól való félelem vezet engem most. Hanem, mivel bármely percben, bármelyikünkkel történhet akármi, a hozzáállásom változott, valahogy az Élet pici dolgai eltérő fényben ragyognak most.  Addig kell keresni a kapcsolatot, adni a mindennapi szeretetet, amig lehet. Minden nap egy ajándék, annak is aki egészséges, hát még annak is, aki nem. Áldassék a nevük, akik elmentek,s legyen a Föld könnyű nekik. S legyen az Élet minden perce áldás az ittmaradóknak.  

34. Pont az I betűre

Régen szerettem volna pontot tenni valami végére. Az itt eltöltött öt évünk végére, az én betöltött 40. évem emlékére. Valahogy nem ment. Nem is az egyfajta melankólia miatt. Nem jöttek a szavak. Mással voltam elfoglalva. Energiaszintem lenullázódott. Hónapok óta formálódott bennem ez a bejegyzés, de nem volt meg hozzá a spiritusz.

Most kezd összeállni. Nyilván nem véletlen az időpont. Hónapok óta gyakorlatilag semmilyen pozitiv dologról nem tudtam beszámolni, valahogy a tavasz csigalassúsággal jött. De! Múlt héten végre szuper dolog történt. Gábor öt, komoly munkával eltöltött éve nemcsak hogy összeállt egy teljes tudományos cikké, hanem meg is fog jelenni nemsokára. A Science-ben! Azt hiszem, hogy én vagyok a világ legbüszkébb felesége! A tudományos munkássághoz elengedhetetlen a folyamatos publikálás. Magyarországon ezzel nem is volt gondja Gábornak. Itt azonban a munka jellege (a genetikai kutatások eredményére – egy-egy mutáns egérgeneráció megszületésére- heteket kell várni, szemben a pl. a mikrobiológiával, ahol azonnal lehet eredmény), a laboratórium lassúsága, valamint G. főnökének szakmai hiúsága (nem engedte kisebb faktorszámú/hírnevű folyóiratban a publikálást) miatt az itteni 5 év alatt saját eredményeiből még nem jelent meg cikke. Szóval, most egy óriási stresszfaktorral kevesebbel megyünk hazafelé.

Ugyanakkor valamiféle elszámolásfélét is érzek. Hiszen abban a szent pillanatban, mikor meghallottam az örömhirt a cikkről, megrezdült a szívem. Hiszen a cikk megjelenése azt is jelenti, hogy G. újabb munkalehetőség után néz. Évek óta szeretném, ha elköltöznénk innen, hogy újból valódi munkalehetőséget kapjak. Jó lenne egy nagyobb ház, kerttel, hogy a gyerekek kényelmesebben férjenek el. S mégis. Minden egyes nap, amit ezen a csodás szigeten tölthetünk el, ajándék. Ezek az évek úgy fognak megmaradni mindkettőnkben, mint valami giccses film a gyerekeink cseperedéséről. Ideális környezet hozzá. Ha nagyobb házunk,  nekem melóm lett volna, valamint a tél hossza csak egy cseppnyit rövidebb lenne (mondjuk ne ütközzünk hókupacba április 26-án, mint ezévben), egy panasz el nem hagyná a szám.

Dehát mégis mi történt ennyi idő alatt? A 35. születésnapomon érkeztünk Amerikába, volt akkor egy érzésem: életem első 35 évét töltöttem Mo-n, de ki tudja, mi vár még rám? Öt év telt el azóta, s látszólag az életkörülményeink nem sokat változtak. G. ugyanazon a munkahelyen dolgozik, nekem azóta se sikerült teljes állást szereznem. Ráncaink és ősz hajszálaink mindkettőnknek szaporodnak, talán nekem jobban.

A változás leginkább a gyerekeken mérhető el. Kisgyerekkorból igazi iskoláskorba léptek, felszabadultak, vidámak. És kétnyelvűek. Bár angolul mindháromnak jobban megy az irás-olvasás, de a magyart sem felejtik. Inkább az otthoni épp aktuális “menő” szavak, a káromkodások, iskolai szakkifejezések nem töltik meg a szókészletüket.

Hazánkhoz való érzéseim is változtak. Messze kerültünk Magyarországtól, nemcsak fizikai távolságban. Mikor elindultunk, nem azzal a céllal tettük, hogy ittmaradunk. Ha a magyar közállapotok a 2009 szinten maradnak, szerintem nem is lenne akkora okunk az esetleges hazaköltözés miatt szorongásra. De jelentős változások történtek 2009 óta. Lehet, hogy az én véleményem is változott a magyar politikai helyzetről, mert kivülálló lettem. De ami 2009-ben innen olvasva-nézve provinciálisnak tünt, 1-2 évvel később keserédes lett, majd a kabarétréfa jellegű, az mára szinte tragikussá vált. Félreértés ne essék, nem pusztán a napi politikát értem ezalatt, inkább a közhangulatot. Mintha mi sem történt volna, az árokásás szépen folytatódik. Szimbólumokat látok, hallgatok, ahelyett, hogy a lényegről beszélnénk. A múlt csinositgatása folyik, a jelennel való őszinte szembenézés és a jövőre való felkészülés helyett. A távolság nekem görbe tükörrel segített a tisztánlátásban. 

A körülményeink is változtak, hogy visszaugorjak a magánéletünkhöz. A munkavállalási engedélyem lejárt pont a 40. szülinapomon, igy aztán jókedvem tovább nem fokozódott. A repülőjegyárak drágulása, s a kilátásba helyezett új vizum, valamint a visszajövetelünk után javasolt azonnali zöldkártyajelentkezés (ez az én munkavállalásom miatt volna döntő) kb. 15 ezer dollárra lenne hamarosan szükségünk. S mindez gyakorlatilag azért, hogy itt lakhassunk továbbra is. Sokan nem hiszik el, de igy van: mi anyagilag egyáltalán nem jártunk jól azzal, hogy kiköltöztünk 5 évvel ezelőtt. (Azt szokásom mondani, hogy mások azért jönnek a korlátlan lehetőségek országába, hogy több pénzük, vagy nagyobb szabadságuk legyen. Nekem mindkettő csak szűkült azáltal, hogy nem kerestem pénzt ezzel szemben három pici gyerekkel voltam nap mint nap. S ezzel nem panaszkodni szeretnék, csak leírni a valóságot.)

Az igényeink változtak, és érdekes módon ez nem anyagi igényszintnövekedést jelent, ez szinte biztos az én esetemben. Már nem azt tartom fontosnak, amit öt évvel ezelőtt. Nagyon értékelem, hogy közel lakunk a természethez, igazi áldás ez. Tiszta a levegő, bringázni, futni, úszni lehet. S mindezt ingyen, gyorsan elérhető helyeken. Nem vagyok benne biztos, hogy hosszútávon ismét képes lennék megint betondzsungelben élni. 

Ráadásul belekóstoltunk egy új közegbe, másfajta kommunikációs rendszerbe, egy teljesen alulról szerveződő kisvárosi létbe, s egy teljesen más szokásrendszerbe és kultúrába. Megkérdőjeleződtek olyan tapasztalataim, amelyekben szilárdan hittem előtte. Olyan helyen lakunk, ahol szipogni ér, de orrot fújni nem illik. Ahol a “hogy vagy?” kérdésre nem illendő válaszolni. Ahol pozitivan jellemezni valakit vagy valamit elvárt, de negativan nem s nemcsak a politikai korrektség okán, hanem a  nem-megítélés (being non- judgmental) társadalmi elfogadottsága miatt is. Ott élünk, ahol külső jegyek alapján legtöbbször nem tudod megitélni, hogy ki mennyire gazdag. Itt nem illik a fizetésedről nyilvánosan beszélni, de lehet a szexuális életedről nyilvános helyen. Ahol a legtöbb ember nem tud főzni, s a kész kaja a boltban, vagy a hús jóval olcsóbb, mint a friss zöldség vagy gyümölcs. Itt az iskoláslét központi kérdése nem az, hogy hányas került a bizonyitványba vagy hány százalékos lett egy dolgozat (már, ha van, mert még ilyet se láttam 4 tanév alatt Samunál…), hanem az, hogy mennyire fejlődött a gyerek magához képest az értő olvasásban, mennyire kreativ a problémamegoldásban, mennyire szerette meg a tanulást magát,  és mennyire érzi jól magát odabent. Ott élünk, ahol  a szülő aktiv részese az iskolai életnek, bejár órákra, szinesiti a gyerekek mindennapjait bent, együtt olvas, vagy tanárt helyettesit (!). Amerikában a gyermek valóban vendég a háznál, 18 évre, s ezt nagyon is szem előtt tartja mindenki. A középiskola után jó, ha egyszer-kétszer találkozik a szüleivel egy évben. S végül olyan helyen lakunk, ahol még az utcaseprő, vagy parkolóóraleolvasó is büszke a munkájára, szivesen beszél róla, s munkamorálja magasan jobb a kelet-európaiaknál.  

S persze az igazi nagy változások, a szokások megkérdőjelezése mellett, inkább a bensőmben történt. De ha csak az elmult egy évről beszélünk, már akkor is rengeteg árnyalódtam. A külső hatások bekövetkezése- az érdemi, teljes állású, szakmai munka hiánya, és az emiatti frusztráltság, az anyagi bizonytalanság, Gábor cikke miatti stressz, az egyhónapos jógatanár tanfolyam, a Vörös Sátor képzés, 40. szülinappal való elszámolás, a hirtelen diagnosztizált pajzsmirigyproblémám és végül és nem utolsó sorban Edina barátnőm halála- belső tipródássá, tépelődéssé majd bizonyossággá váltak.

Hogy mit is tanultam ezalatt az öt év alatt? (Csak úgy ömlesztve, ami eszembe jut.)

        
Egy sor praktikus dolgot, mint:

-          - Megtanultam kukásautó “segitsége” nélkül élni.

-          - Havat lapátolni profi módon.

-          - Megtanultam és már élvezem a kenyérsütő s a lassúfőző gép használatát.

-          - Rájöttem, hogy miként lehet kozmetikus és ruhavásárlás nélkül is élni.

-          - TV nélkül élni.

-          - Úszástanárnak és jógatanárnak lenni közel 40 évesen.

-          - Hogy nemcsak értsem, de érezzem az angol nyelvet.

-         -  Megbecsülni Magyarország nem-génmódositott, viszont rendkivül ízletes élelmiszereit:)

-         - Hogy léteznek olyan munkakörök, melyeknek vége van egy bizonyos időpontban és tényleg nem gondolkozol 
          rajta többet (itt a szállodai munkáimra gondolok…)

-      - A kétnyelvűség kialakulását és hatását egyéb más kognitiv funkciókra. Mert szerintem van! A fogalmi gondolkodás  erősödik általa. Igaz, mintám csak háromfős, s ezáltal eredményeim statisztikailak nem szignifikánsak, de mindhárom gyerek komoly szimbolikus funkcióval bír:).

-          - Hogy bármit is kezdek itt magammal Amerikában, mindig “csak” outsider maradok. De a gyerekeim már nem!

-       - Hogy bármilyen előítéleteim is voltak előtte az USA, de legalábbis Bar Harbor, egy szuper hely, főleg annak, akiben buzog a vállalkozó szellem.

S egy sor lelki finomodást:

-         - Alázatot. Hálaadást, hogy milyen fontos, nap, mint nap megbecsülni azt, ami van.

-         - Türelmet. A szeretet- türelem, a türelem – szeretet.

-         - A csend jelentőségét az emberi kapcsolatokban.

-        -  Hogy, amit megszoktam, nem biztos, hogy jó. Csak megszoktam. Lehet, hogy van jobb. Csak nyitottnak kell lenni.

-        -   A jelenben Élni.

-        -  Az emberi kapcsolatok fontossági sorrendjét.

-        -  A lassúság dicséretét.

-     - Hogy vannak helyzetek, melyekre nem vagyunk hatással, s SEMMI de SEMMI más lehetőség nincs, mint a saját attitűdödet változtatni: lassanként megbarátkozni vele.

“A pszichológusok azt mondják, hogy problémák vannak és rá megoldások. Szerintem az életben tragédiák vannak és kegyelem. “

Pilinszky János

-        -  Az alulról jövő kezdeményezések fontosságát és hogy saját magam is képes vagyok létrehozni ilyesmit.

-     - Elfogadni azt, hogy lehet bármit eltervezgetni, de egyetlen pillanat alatt keresztülhúzhatja azt bármi. Lehet tervet késziteni, de képesnek kell lenni felismerni a pillanatot, amikor azt sutba lehet vágni.

-        -  Minden pillanat, amit a gyerekekkel töltök, egyszeri és megimételhetetlen. Együtt lenni és kiélvezni a helyzeted, csak rajtad áll.

-          - Hogy a saját igényeimre hallgatni és azokat kielégiteni nem önzőség. Emberség magammal szemben.

-       -  Hogy nem attól leszek szerethető, mert teszek valamit. Attól, hogy nem teszek semmit, csak vagyok, még ugyanúgy megérdemlem a saját magam általi és mások általi megbecsülést és szeretetet.

Persze-persze sokak számára ezek magától értetődő igazságok lehetnek, jómagam viszont megharcoltam értük. Főként magammal. S így lettek valódi tapasztalatok számomra.Csak remélni merem, hogy a következő öt év is tartogat számomra meglepetéseket és képes leszek ezekhez is majd felfejlődni. 

Addig viszont most irány a csomagolás! Nemsokára indulunk:)

33. Kichari ghível, avagy kalandjaim egy jógaiskolában

Szögezzük le hamar: én készültem…. Kb. egy hónappal a kezdet előtt jelentkeztem a nagymúltú Kripalu nevű helyre 200 órás jógatanárképzésre. Az ottani adminisztráció annak rendje és módja szerint nemcsak egy kedves hangú levelet küldőtt vissza, hanem azt is, hogy mire számitsunk, hogyan készüljünk. A fizikai megerőltetésre fel is készültem, napi minimum egy órát jógáztam a kezdet előtt. De az egész képzés és  főként maga a hely ilyetén spártai körülémányeire nem… A levélben lévő napi fél hetes kezdet is csak babapopsisimogatás volt a valóság reggeli fél hatos kezdéséhez képest, amikor tényleg számitani kell tülekedésre a fürdőszobánál reggel, és amikor koromsötétben kell összeszedned a bugyidat. (Milyen jó, hogy megtanultam a gyerekeimtől, hogy előző este kell kikésziteni a ruhákat…?) Ja és jobb ha negyedórával a kezdet előtt ott vagy, mert fel kell iratkoznod a katalógusba (bizony, ilyet se láttam az egyetem óta) és meg kell teritened magadnak a matracod, takaród, jógaszalagod, téglákat, egyebek. Szó ami szó, általában 4.50-kor csergett a finom kis ébresztőm….Fú…… (Pedig koránkelő vagyok..)

Az is elég szemérmetes megnevezés volt a levelükben, hogy kollégiumi ellátást biztositanak,  mert igazán nem gondoltam volna, hogy 21 másik, hortyogó, nevetgélő, esetleg idegesitő nembéli társammal kell megosztanom hajlékom, s mivel nem maradt más hely, így az emeletes ágy felső részén. 

Meg kell mondjam, a kaja viszont tökéletes volt számomra. Nagyon sok zöldség, levesek, annyi sok érdekes fehérjeforrás volt, hogy teljesen vega lehettem megint, s ráadásul megpróbáltam a gluten (magyarul kenyér) bevitelemet is minimumra csökkenteni. Érdekes, hogy sokaknak ez az egészséges kajálás nem tetszett, kimenekültek nem egy este a közeli kisvárosba pizzázniJ Nagyon sok újféle étellel ismerkedtem meg, sok olyannal, mellyekkel életemben nem találkoztam. Ghi-ről, az indiai tisztitott vajról már hallottam, de még nem kóstoltam, ugyanigy voltam a quinoaval is. Ezek s a cimben szereplő kichari nevű gabonafajta mondjuk egyhamar nem lesz kedvencem, de a tempeh, a miso leves és az ugyancsak indai lencsétel, a dahl, viszont nagyon finom volt. Ugyanigy  fantasztikusan finom a kókusztejből készített joghurt, flexmag, és a mandulavaj is. Szóval nagyon változatos és bőkezű ellátásunk volt, nem lehet panaszkodni. Csak az ebédlő ne lett volna egy rémálom….. Képzeljetek egy fél focipálya méretű termet, ahol kb. 500-an férnek el. A szarvasi tábor ebédlőjét nem ér emliteni, az kismiska egyébként is hozzá képest. Mivel reggel 9-ig csendóra volt, mindenki számára kötelezően, ezért ez a sok ember végül is legalább akkor csendben volt. Az ebéd meg a vacsora hangzavara miatt inkább kisebb termekbe menekültem ételemmel…..Az első időkben a kajálás sem esett jól, kissé ijesztő volt nekem az a terem. 

Aztán persze már az ember ezeket megszokja, mert kutya éhes. De pár nap után viszont a reggeli 5.50-es kelések és a minimum napi 4 óra gyakorlattól azért elfárad. Azt még gyorsan hozzáteszem, hogy minden nap legalább du. 6-ig folyt a tanulás, igaz kétórás ebédszünettel. Este aztán sokszor iparkodtam a szaunába és pezsgőfürdőbe, no ezen helyek viszont igazi áldások voltak számomra.

Egyébként párhuzamosan legalább 5-6 képzés folyik, a jógatanárképzés csak egy a sok közül. Lehet azonban jönni úgy, mintha szállodába jönnél. Minden nap legalább 4 különböző látogatható jógaóra, délben táncóra és esti foglalkozások vannak. Ez utóbbiak között egészséges ételek főzőtanfolyama éppúgy megtalálható, mint a sámándobkör. Nagyon színes és izgalmas programok tömkelege, néha sajnáltam, hogy a tanárképzésen vagyok, és nem nézhetek be máshová:)

 

Maga a tréning egyébként elképesztően jól volt felépitve. Kedvenc módszeremmel a tapasztalati tanulással történt. Tehát minden demonstrálás után volt saját élmény gyakorlat (hogy átéld azt, amit bizonyos helyzetben a tanitványod fog), lehetőséged volt kérdezni, s gyakorolhattál magad is. Az átadott anyag rendkivül tömör, ugyanakkor hihetetlen szabatos, és lényegretörő volt. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy hogyan lehet egy hónapba sűriteni -gyakorlatokkal együtt- a jóga filozófiai részét…..(Korábbi tanáraim jópár év alatt jutottak el a tanárságig). Igaz, nyilván nem kezdő jógatanoncokat vettek fel erre a képzésre sem. Kezdő vagy nem, csak a mi csoportunkban 40-en voltunk és két teremben folyt párhuzamosan a képzés, de a másik csapattal csak a hálóteremben találkoztunk. Párokban, kiscsoportokban gyakoroltunk, nagyon intenziv élmény volt. 

Az első napokban a fent említett okok miatt is, gyakorlatilag sokkhatás alatt álltam. A hosszú odaút,  fáradtság, a kialvatlanság, a tömeg, a privát szféra hiánya és a hely kietlensége szinte némává tett…… (Ez nagy szó, aki ismer, tudja miért....) Aztán később kezdtem feloldódni és néhány igen érdekes és értékes emberrel megismerkedni. Társaim között volt akupunktúrás orvos, egyetemi kreatív írástanár, szoftverértékesítő, nayvállalati HR-es, apáca, öregotthonvezető, és egyéb állatfajták. Voltak többen , aki már oktattak is egyébként csak épp egy másik irányzatot. 

C. első látásra szimpatikus lett, ő lutheránus lelkésznő és ágyszomszédom volt. Hatvan év feletti, három felnőtt fiú édesanyja, nagyon jókedélyű, nyitott hölgy. Mostanában vonult vissza, s most már “csak” esküvőszervezéssel, lebonyolitással foglalkozik. És emellett elmondta, hogy bár orvossal íratta fel, de néha nemcsak elalvását segítendő szív füvet…. (No, mondtam magamban, ezt osztaná meg a magyar lelkésztársadalommal…)  Ugyancsak szívenütő eset volt, mikor a tanulószobában mellettem ült M. akiről kiderült, hogy vitorlázó olimpikon és 2001-ben félévet töltött Budapesten a TF ösztöndíjával. 10 perc ismeretség után elmesélte, hogy nagyon szereti a magyarokat, és különös köteléket érez a magyar zsidókkal kapcsolatban. Neki sem zsidó sem magyar származása nincsen, én meg ott ültem mellette és hallgattam……..  

Ha azt kérdezitek, hogy mi is az a KRIPALU jóga, azt válaszolom, hogy talán a pszichológiában mostanában divatos kifejezés: mindfulness, azaz tudatos jelenlét az alapja. Tehát minden egyes póz rendkivüli részletességgel s a gyakorló éppen aktuális testérzetei tudatosításával van felépítve. Itt nem a lélegzetelállító mutatványok, a kifacsart testhelyzetek, a terem forrósága, az ászanák gyorsasága, vagy egymásba folyása a döntő tehát. Hanem a testtudatunk felébresztése és erősitése. A gyakorlat elinditása, felépitése és fenntartása éppoly fontos, mint a gyakorlatból való tudatos kijövetel, lebontás. Az egyes ászanák között rövid szünetek vannak, ahol becsukott szemmel a benned végbemenő változásokat tudatosítanod. Maga az irányzat tehát rendkívül sok hasonlóságot mutat a modern kori szomatoterápiával, ezért aztán különösen örülök, hogy ezt az intézményt választottam.

Annyira intenziv élmény volt számomra mind testileg, mind mentálisan, mint lelkileg – ugyanis elég sok meditáció is volt-, hogy – 5 év pszichodráma, rengeteg önismereti tréning és 4 különböző jógatábor tapasztalával a zsebemben mondhatom- keményen felforgatott. Teljesen más hatású lett volna mondjuk 10 évvel ezelőtt, mikor még nem volt családom. Egyébként talán ez az önmagát kereső 25-35 éves korosztályból volt itt a legtöbb. 

A legfontosabb tapasztalatom azonban eléggé velős lett: sosem gondoltam volna, hogy lepukkant százéves bérleményünk mint a melegség, otthonosság és kényelem fellegvára fog érzéseim közé betörni , de igy történt! És persze a lényeg: sokakkal ellentétben, nekem van hová hazamennem, várnak, szeretnek és én is várom és szeretem őket:).