31. Gazdag Kikötő 2. Az árnyoldal

Az előbbi bejegyzésekben olvasható nyavalya számomra kissé beárnyékolta az utazásunk elejét. Mint, kiderült,vszeg  tényleg influenza, amit megtámadott engemet- lehet a többieket is, de bennem szeret élősködni, immáron vagy hat hete. Ugyan emlékeztem Judit barátnőm intelmére, hogy megfázva fájdalmas repülőre ülni- de akkor nem tudtam még felfogni, hogy hol és miként fáj. Most már tudom. A leszálláskor ugyanis a koponyámban terjeszkedő kb. két liter takony bepréselődött a füljárataimba. Ez utóbbi vszeg mindenkivel igy van, ezért kell nyelnünk, stb. De normál állapotában az embernek nincs ennyi taknya. No, ez a mennyiség ott is maradt a középfüleimben egészen a puerto ricoi utunk végéig. Igy a szaglás és ízlelés hiánya mellett a hallást és többször az egyensúlyozást is nélkülöznöm kellett... No comment.

Megérkezésünk a szállásra is kissé, hm, fanyarra sikeredett. Éjszaka utaztunk ugye- amit elképesztően jól birtak a gyerekek- és tudtuk, hogy kb. hajnal 5-kor fogunk a szállásra érni. Azt is tudtuk, hogy a szállás a tengerparton van, ezért úgy számoltuk, hogy a szobába való becsekkolásig az időt a parton csak kihúzzuk valahogy:)

A fenti álmokhoz képest a valóság mellbe vert minket. A reptéri taxi a max. 5 kilométerre lévő szállásunkig csekély 56 dollárt kért, ezen kissé leesett az állunk. A taxisnak fogalma sem volt róla, hogy merre van a hely, tehát fel kellett hivnia a tulajt reggel fél ötkor. Kitett a szállásnál tök sötétben, egy elhagyott mellékutcán, ahol kiégett és félig felépitett házak, szemét, csavargó kóbor kutyák és kakasok vettek körül. Eléggé, khm, pukkant volt a környék. Ja és az apartmanház: zárva! Ott voltunk csomagokkal a gyerekekkel a tök sötétben és meg kellett várni a tulajt, hogy kinyissa. Gábor zord tekintettel rámnézett, s megkérdezte: Te foglaltad a szállást, mi ez? Milyen hely ez? Jómagam leroskadtam lelkem legmélyebb bugyraiba , hogy én milyen helyre tudtam hozni a családomat........ Hiába bizonygattam, hogy a szállás a booking.com-on milyen jól nézett ki!

Egyébként erről, nemsokára magunk is meggyőződtünk, tényleg szép volt a hely belülről és klasszul nézett ki a tengerpart is. De az utcáról a partra nem volt lejárat. A szálás két kijáratát, az utcait és a partit, kulccsal zárták. Valószinűleg, nm véletlenül..... No, lényeg az hogy végülis megérkeztünk.

A következő napokon ugye autót béreltünk, részben a környék nehéz megközelitése miatt. Mondjuk úgy, hogy Pinones, a városrész neve, ahol a San Juani fiatalok szórakozni járnak - kb. Római partszerű rész-  eléggé autentikusan nézett ki. (Az autentikus szón azt értem, amit az amerikai turisták itt alvószinűleg nem tapasztalnak, mert légmentesen vannak bezárva a szállodáikba és bérelt autóikba:)

Kissé fura érzés volt az is, hogy az a fajta autencitiás a konyhakultúrából mintha hiányozna. Egyszerű boltot, zöldségest pl. nem láttunk a tiz nap során. Egyetlen alkalommal betértünk egy Amigo nevű szupermarketbe, mely kissé poshadt zöldségek mellett Wallmart termékeket árusitott...... A szokásos tex-mex kaják persze kaphatók itt is, mint nachos, taco, burrito. Ugyanigy a paella száz vállfaja. De nyers zöldséget, gyümölcsöt nem árulnak. Hanem bebundázzák őket és megsütik. ha nagyon éhes vagy, biztos finom........... Egyébként, khm....

Mikor a nagy szigetet elhagyva Viequesbe kompoztunk, két fura dolog történt, amire nem számitottam. Az egyik, hogy ötünk közül pont Gábor lesz kutya rosszul. Nem lehetett kimenni a fedélzetre, a hajó gyomrában kellett viedókat nézni a másfél óra alatt. Szegény Gábor visszaidézte emlékeit a bálnanézésről, amely hasonló tünetekkel járt nála......

A másik, amin megdöbbentem, hogy délelőtt 11-kor, az előbb emlitett moziteremben a "Cápa" cimű klasszikus horrort kezdték leadni. A hatéves ikreim persze az első sorban feszítettek........... Kiakadtam, mint a taxióra...... Odamentem az egyik legényhez, és elpanaszoltam bánatom. Ezek után az összes többi utas - és Samu:)- ölniképes tekintetével kellett megküzdenem. Ugyanis a fiatal srác egy az otthoni Iskolatévéhez hasonló elsősöknek szóló gyerekműsorral kedveskedett a lányaimnak......És a mintegy 50 utazónak......:)

Vieques tényleg gyönyörű volt néptelen öbleivel, csatangoló lovaival és szinte érintetlen strandjaival. Elérkezett utazásunk utolsó napja, melyet kifejezetten láblógatásra, pihire szántunk a hosszadalmas visszaút előtt. Reggel felszerelkeztünk snorkelezéshez (felszíni búvárkodás) minden eszközzel. Vizipipák, úszószemüvegek, stb. A gyerekek és én a halakra, a vízi életre, Gábor a madarakra volt kiváncsi, így ő tovább indult a közeli félszigetre.

Mi letelepedtünk az előző nap kinézett strandra és nekikezdtünk, nagyon élveztem én is. Kb. félórája lehettünk a gyönyörű, de reggel 10-kor még teljesen néptelen strandon, mikor Grétus bömbölni kezdett és kijött a vízből. A nagylábujját fájlalta, de semmit nem láttam rajta. Más eszközöm nem lévén- s mivel medúzára gyanakodtam- beültettem az ölembe, bekaptam és szívni kezdtem a fájó részt. Gréti egyre jobban sírt. Lillusnak és Saminak azt adtam feladatul, hogy keressenek felnőttet. Semmi.

Olyan kétszáz méterre tőlünk már előző nap felfedeztünk néhány sátrat. Kissé tartottam tőle, hogy csövesek laknak benne. De úgy gondoltam akkor és ott, hogy nincs más esélyünk, hátha legalább édesvízük van. Meglepetésemre teljesen normális középkorú emberek laktak bennük- mint később kiderült 9 hetet töltenek itt el, aztán mennek haza az USÁba. A férfi különösen segítőkész volt, rögtön lemosta a fájó ujjat ecettel, lekente Hydrocortizon kenőccsel. Végül nekiált jeges borogatást késziteni. Grétit a függőágyukban ringattam. Ekkorra a nagylábujja kb. jó krinolin vastagságúvű dagadt. És. A. Bőgést. Csak. Nem. Hagyta. Abba.
Ekkor a fickó- engem meg sem kérdezve- felhívta a mentőket. Már ő is mondta, hgoy szerinte ez nem medúza, mert akkor csíkokat találnánk a bőrfelületen. Kőhalra gyanakodott és a gyerek viselkedése nem tetszett neki. Közben megjött Gábor is. gyorsan felkaptam valamit a vizes fürdőruhámra, megjöttek a mentők. Első dolguk volt, hogy Oxigént kötöttek Grétire. Tanakodtak, majd bementük a helyi kórház ügyeletére.

Megérkezésünk után rendes lélegeztető gépet kötöttek az orrára, aki Szegénykém folyamatosan zokogott továbbra is. Ráadásul meg volt győződve arról, hogyha a jeges borogatást én rászoritom a lábára, akkor kevésbé fáj. A hely a Vészhelyzet kórházára hasonlított, függönyökel voltak egymástól elválasztva az ágyak, volt vagy húsz fekhely igy. Gréti ordít továbbra is, és nem engedi, hogy segitséget kérjek. Laza 50 perc telt el igy. Közben jöttek páran adminisztrálni, biztositást ellenőrizni, elköszöntek a mentős fickók, stb. Többek közt jött egy köntöst viselő, olyan 75 körüli néni is, aki újból kérdezte a gyerek adatait, annak ellenére, hogy mindez oda volt irva már az ágyára. Nagyon fura volt, kancsalított és nem beszélt angolul, majd leült a nővérkék pultjához. Gondoltam, biztos egy idős takaíritónéni, aki jószívből hagynak itt még dolgozni.  De orvost nem láttam, annak ellenére, hogy szerintem elég idegesítő volt Grétit hallgatni.,

A kórházban olyan 12 C volt, mely kezdődő gyógyulásomat nem tett jót, s ezen a vizes fürdőruha sem segitett. Grétin vizes bugyi-trikó kombó volt, ő is didergett. Takaró nem tudtak adni, igy az ágyat fedő papirrolniból téptem le, hogy betakargassam Bogyókámat. A végén már magamat is.

No, olyan egy óra mulva, egy nővér hozott gyógyszert, fájdalomcsillapitó, antihisztamin és nyugtató keverékét, mely hatására kb. 4 perc alatt álomba szenderült. Egy óra alvás után megnyugodva bár kissé kábán ébredt és ez a kis kábaság még még két napig megmaradt, mig az allergiaellenes szert szednie kellett. Az ellátás addig tartott, mig megfigyelték, hogy O2 nélkül is tud -e a magától lélegezni - állitólag az egyetlen veszély valamelyik viziszörnynél a légzésbénulás.

Mivel az ügyelet a sziget másik oldalán volt, taxit kellett hivnom, hogy elvigyen a gyógyszertárig (város#1) majd a szállásunkra ( város#2). Kiléptünk tehát az ügyelet kapuján, ahol három vadló mellett ott várt már a taxis. Azt mondta a fickó, hogy telefonáljunk oda a patikába, mert általában hosszú a sor. Okés.

Megérkeztük, leparkolt és a patika méreteit és Gréti súlyát szemrevételezve megkérdeztem a taxist, hogy Gréti bent maradhat -e az autóban, ahol hűvös volt és ülni tudott. A taxis egy aranyos bácsika volt, persze, beleegyezett.

Mikor beléptem a patikába, rögvest eszembe jutott, hogy Gáborom tengeri betegségére is kérek valamit. Természetesen ezt külön pénztárnál kellett intézni. Közben folyamatosan nézek kifelé, a taxis az ablak előtt, járó motorral áll. Negyedóra múlva végzek, kilépek a patika ajtaján: és ott teljesen kiver a jeges veríték: a taxi eltűnt.

Ekkor hirtelen- az idegrendszerem felmondta  szolgálatot. Elkezdtem sírni és földbegyökerezett lábbal nagymennyiségű rémképet vizionálni arról, hogy mit csinálhat a bácsi Grétivel . Ez kábé két percig tartott. Majd észrevettem, jönnek a másik sávban szembe. A hosszú taxisautó kénytelen volt elállni a patika kijáratától, mert bejött egy teherautó a szűk utcába.....

Kinyitom az ajtót, bepattanok Gréti mellé, mikor azt veszem észre hogy két kövér könnycsepp csüng mindkét szép szeme alján. Én meg bőgök folyamatosan. Kiderül, hogy a bácsika neki is elfelejtett szólni a tervek módosításáról. Igy nem tudta az én szegény kicsi Tündérem, hogy a bácsi hova viszi. Ráadásul nem is nagyon látott ki az ablakon............

No comment. Nagyon örültünk egymásnak. Tényleg filmbe illő jelenet volt, sírva vígadtunk.

Végül visszaértünk a szállásra és másnapra Grétike is ráállt a lábára. Minden jó, ha a vége jó.

Tényleg így van. De többet tengerbe csak viziszandálban engedem a gyerekeket. Meg magamat is.

És, ha jót akartok magatoknak, és Vieques szigetén jártok, a kórházat kihagyjátok........... A mucsaröcsögei jobb. A köntösös takinéni volt az orvos, mint később kiderült, csak annyit mondok.....

30. A Gazdag Kikötő 1. A Napos Oldal

Puerto Rico a Gazdag Kikötő.

A sziget, melyet a spanyol hajósnasszádok először nemcsak megpillantottak, hanem ki is szálltak, megpihentek a több hétig tartó hajóút után. Jól védhető kiszögellések, édesvíz, vadászni való állatok várhatták őket. A spanyol uralom négyszáz évig tartott, és Puerto Rico jelenleg az USA része több, mint száz éve már. A szigeten mind a spanyol, mind az amerikai hatás erősen érezhető, nem mindig pozitív értelemben. Tarka élményeinket szeretném ráncba szedni most. 10 napot töltöttünk ott, vágjunk bele rögtön az élményeink klassz részébe..........!

Az első négy éjszakát San Juan főváros közelében töltöttük egy panzióban, mely a hangzatos Beach Club Hotel nevet viseli. A Panzió a tengerparton volt, folyamatos szellő, méteres hullámok, félméterre növő iguánák és kókuszpálmák voltak a szomszédaink. A gyerekek reggel-este kihasználták az udvaron található kismedence szolgáltatását, Gréti megtanult víz alatt úszni.

(A képen Samu ugrik a medencébe. Háttérben a földszinten az apartmanunk volt.)

Az első nap semmittevése után, második nap bátran buszra szálltunk, s a panzió és az óváros kb. 15 kilométeres távolságát kb. 2 óra alatt megtéve sikerült bepillantást nyernünk Old San Juan életébe. A városfallal körbevett óváros akár Dél-Spanyolországban, vagy Latin-Amerikában is lehetne, erős színekre festett házacskák, gyönyörű virágok, macskaköves utcácskák váltják benne egymást.

 

 (Egy kávézó vicces portálja az óvárosban.)

A Moro Erődöt vettük először alaposan szemügyre, mely e stratégiailag fontos várost védte, hol hollandoktól, hol amerikaiaktól. A terjedelmes, ágyukkal teleszórt  erődöt (és párját, a San Cristobalt) még a második világháborúban is használták.

(San Moro erőd az óváros másik sarkában levő San Cristobalból fotózva. Jól látszik a régi városfal rajta.)

A harmadik napunkon autót bérltünk és elindultunk Arecibo irányába. Kb. másfél óra autózás (melynek utolsó félórája úttalan utakon, girbegurba falukon, és a karsztvidék erdein át vezetett ) után érkeztünk el a világ legnagyobb rádióteleszkópjához. Izgalmas, már-már hátborzongató élmény volt körbesétálni a ma is müködő csillagvizsgáló kiállitásán. Vörös óriások és Fehér Törpék kapiskáltak elő 4. gimis fizikaórák emléktöredékeiről. Persze-persze Samu már rendesen foltozza a lyukakat emlékeim pókhálóján, de azért e kiállitás segitett helyretenni néhány dolgot. Pl. mi a parabolaantenna, vagy miért törik úgy a fény, ahogy, mik a napfoltok és honnan lehet tudni, hogy mennyi éves egy távoli bolygóról származó kőmaradvány. A kiállitás után meg is tekintettük a lenyűgőző mérető teleszkópot, mely a mai napig többek közt a Földön kivűli élet vizsgálatára szolgál. Aznap estére visszatértünk Old SAn Juan egyik hangulatos éttermébe vacsizni.

(Igazán jó képet a levegőből lehet késziteni a rádiótávcsőről. Kép alján a szférikus antenna krátere, közepén a jelfogó, amit három irtó magas pillér tart. A kráter átmerője 305 méter.)

Negyedik napon jutottunk el a várva várt El Junque esőerdő árnyas fái közé. Mindkettőnk legnagyobb meglepetésére ( és büszkeségére) a gyerekek birták az iramot, és felmásztak velünk az 1060 m. magas csúcsra, melyet kb. 500 méteres emelkedésű, rosszul járható, kavicsos turistaúton közelítettünk meg. (Halkan jegyzem meg, hogy felfele menet egy visszafelé jövő, erősen izzadó  turistával találkozván az a következő megjegyzést bökte felém: "You are a brave Mom!") Este egyikünket sem kellett álomba ringatni, annyit mondok:)

(Megy a csapat felfele:)

És hát persze, pont itt ne futottunk volna bele magyarokba? Az esőerdőben, Puerto Ricoban? Egy nagyon helyes, chicagoi magyar pár hangos "Sziasztok!" köszöntésébe futottunk bele lefelé jövet.

(A csajok azonnal elaludtak ezután az autó hűvösében, SAmu csak úgy csinál:)))
Kint kb. 30 fok volt este hatkor)


Ötödik napon a sziget legkeletibb csücskében lévő természetvédelmi terültete vettük célba, csak sajnos épp zárva volt. Igy hát strandolni kényszerültünk:) Egy épp nem működő, de jó állapotú strndot találtunk, ahová többen is bemerészkedtek. Az óriási pálmafák árnyékában Gábor jóizűt szundikált, mi meg csobbantunk. Láttunk peliként, fregattmadarat. Este a kompkikötő melletti igen színvonalas fogadóban aludtunk. , Kertjében többek közt csodás medencék, csúszda, madárház, játszótér, kosár, tenisz és golfpálya is volt.

(Gábor ismerkedik a papagájjal a fogadó madárházában:)

(A Fajardo Inn belső kertje és medencéje a bal oldalon.)

A Hatodik napon visszaadtuk az autót és komppal átmentünk Vieques szigetére, ahol egy nagyon helyes vendégházban szálltunk meg, Esperanza nevű városkában. Ott ugyan csak egy szobát béreltünk, de ez volt a legszinvonalasabb fekhelyünk mind közül. Az egész hely- a szobát leszámitva- inkább egy pesti romkocsmára hajazott. Nem volt két egyforma szék, vagy összeillő étkészlet, de pont ez a lazaság adta meg a maga báját.

 (Esperanzában, a fogadónkba betévedt egy ló estefelé. Ivott egyet a bödönből, majd elegánsan távozott.:)

Esperanzában három napot töltöttünk, heverésztünk, madarásztunk, napoztunk, pancsoltunk, lesültünk, halakat lestünk, korzóztunk a városka parányi kiépitett sétányán. Klassz volt.

(Naplemente Esperanzában, balról, középről illetve kis időeltéréssel jobbról fényképezve.)

Aztán sajnos búcsút kellett venünk a szigettől és komppal visszamentünk a fővárosba, mert másnap hajnalban indult a gépünk vissza.


A reptér mellett néztünk ki egy kissé lepukkant hotelt. A közelsége és az ára miatt választottuk. Fú. A zuhanyzó kb. 20x50 centi volt, ennyit mondok:) Sebaj, délután itt is felkerekedtünk, strandoltunk egyet és még búcsúzóul bementünk az óvárosba még egyszer.

(San Juani szállodasor. Kilométereken keresztül nyúlik az óváros felé.)

 (Egy utolsó iguána még Lillus fejére költözött.)

Másnap reggel 9.20-kor landoltunk Bostonban, ahol 0 fok meleggel várt minket az Uj-Angliai márciusi tavasz:)


U.I: (Aki birja szusszal, az alanti bejegyzésbe belinkeltem a kb. 500 képet.)

Új fotók!

Itt,
itt és
itt megtekinthető a puerto ricoi megamennyiségű fénykép. Sajnos (vagy szerencsére?) nem tudtam ellenálni sem a látnivalóknak, sem a gyerekeim cukiságának, sem az új fényképezőgépnek.