34. Pont az I betűre

Régen szerettem volna pontot tenni valami végére. Az itt eltöltött öt évünk végére, az én betöltött 40. évem emlékére. Valahogy nem ment. Nem is az egyfajta melankólia miatt. Nem jöttek a szavak. Mással voltam elfoglalva. Energiaszintem lenullázódott. Hónapok óta formálódott bennem ez a bejegyzés, de nem volt meg hozzá a spiritusz.

Most kezd összeállni. Nyilván nem véletlen az időpont. Hónapok óta gyakorlatilag semmilyen pozitiv dologról nem tudtam beszámolni, valahogy a tavasz csigalassúsággal jött. De! Múlt héten végre szuper dolog történt. Gábor öt, komoly munkával eltöltött éve nemcsak hogy összeállt egy teljes tudományos cikké, hanem meg is fog jelenni nemsokára. A Science-ben! Azt hiszem, hogy én vagyok a világ legbüszkébb felesége! A tudományos munkássághoz elengedhetetlen a folyamatos publikálás. Magyarországon ezzel nem is volt gondja Gábornak. Itt azonban a munka jellege (a genetikai kutatások eredményére – egy-egy mutáns egérgeneráció megszületésére- heteket kell várni, szemben a pl. a mikrobiológiával, ahol azonnal lehet eredmény), a laboratórium lassúsága, valamint G. főnökének szakmai hiúsága (nem engedte kisebb faktorszámú/hírnevű folyóiratban a publikálást) miatt az itteni 5 év alatt saját eredményeiből még nem jelent meg cikke. Szóval, most egy óriási stresszfaktorral kevesebbel megyünk hazafelé.

Ugyanakkor valamiféle elszámolásfélét is érzek. Hiszen abban a szent pillanatban, mikor meghallottam az örömhirt a cikkről, megrezdült a szívem. Hiszen a cikk megjelenése azt is jelenti, hogy G. újabb munkalehetőség után néz. Évek óta szeretném, ha elköltöznénk innen, hogy újból valódi munkalehetőséget kapjak. Jó lenne egy nagyobb ház, kerttel, hogy a gyerekek kényelmesebben férjenek el. S mégis. Minden egyes nap, amit ezen a csodás szigeten tölthetünk el, ajándék. Ezek az évek úgy fognak megmaradni mindkettőnkben, mint valami giccses film a gyerekeink cseperedéséről. Ideális környezet hozzá. Ha nagyobb házunk,  nekem melóm lett volna, valamint a tél hossza csak egy cseppnyit rövidebb lenne (mondjuk ne ütközzünk hókupacba április 26-án, mint ezévben), egy panasz el nem hagyná a szám.

Dehát mégis mi történt ennyi idő alatt? A 35. születésnapomon érkeztünk Amerikába, volt akkor egy érzésem: életem első 35 évét töltöttem Mo-n, de ki tudja, mi vár még rám? Öt év telt el azóta, s látszólag az életkörülményeink nem sokat változtak. G. ugyanazon a munkahelyen dolgozik, nekem azóta se sikerült teljes állást szereznem. Ráncaink és ősz hajszálaink mindkettőnknek szaporodnak, talán nekem jobban.

A változás leginkább a gyerekeken mérhető el. Kisgyerekkorból igazi iskoláskorba léptek, felszabadultak, vidámak. És kétnyelvűek. Bár angolul mindháromnak jobban megy az irás-olvasás, de a magyart sem felejtik. Inkább az otthoni épp aktuális “menő” szavak, a káromkodások, iskolai szakkifejezések nem töltik meg a szókészletüket.

Hazánkhoz való érzéseim is változtak. Messze kerültünk Magyarországtól, nemcsak fizikai távolságban. Mikor elindultunk, nem azzal a céllal tettük, hogy ittmaradunk. Ha a magyar közállapotok a 2009 szinten maradnak, szerintem nem is lenne akkora okunk az esetleges hazaköltözés miatt szorongásra. De jelentős változások történtek 2009 óta. Lehet, hogy az én véleményem is változott a magyar politikai helyzetről, mert kivülálló lettem. De ami 2009-ben innen olvasva-nézve provinciálisnak tünt, 1-2 évvel később keserédes lett, majd a kabarétréfa jellegű, az mára szinte tragikussá vált. Félreértés ne essék, nem pusztán a napi politikát értem ezalatt, inkább a közhangulatot. Mintha mi sem történt volna, az árokásás szépen folytatódik. Szimbólumokat látok, hallgatok, ahelyett, hogy a lényegről beszélnénk. A múlt csinositgatása folyik, a jelennel való őszinte szembenézés és a jövőre való felkészülés helyett. A távolság nekem görbe tükörrel segített a tisztánlátásban. 

A körülményeink is változtak, hogy visszaugorjak a magánéletünkhöz. A munkavállalási engedélyem lejárt pont a 40. szülinapomon, igy aztán jókedvem tovább nem fokozódott. A repülőjegyárak drágulása, s a kilátásba helyezett új vizum, valamint a visszajövetelünk után javasolt azonnali zöldkártyajelentkezés (ez az én munkavállalásom miatt volna döntő) kb. 15 ezer dollárra lenne hamarosan szükségünk. S mindez gyakorlatilag azért, hogy itt lakhassunk továbbra is. Sokan nem hiszik el, de igy van: mi anyagilag egyáltalán nem jártunk jól azzal, hogy kiköltöztünk 5 évvel ezelőtt. (Azt szokásom mondani, hogy mások azért jönnek a korlátlan lehetőségek országába, hogy több pénzük, vagy nagyobb szabadságuk legyen. Nekem mindkettő csak szűkült azáltal, hogy nem kerestem pénzt ezzel szemben három pici gyerekkel voltam nap mint nap. S ezzel nem panaszkodni szeretnék, csak leírni a valóságot.)

Az igényeink változtak, és érdekes módon ez nem anyagi igényszintnövekedést jelent, ez szinte biztos az én esetemben. Már nem azt tartom fontosnak, amit öt évvel ezelőtt. Nagyon értékelem, hogy közel lakunk a természethez, igazi áldás ez. Tiszta a levegő, bringázni, futni, úszni lehet. S mindezt ingyen, gyorsan elérhető helyeken. Nem vagyok benne biztos, hogy hosszútávon ismét képes lennék megint betondzsungelben élni. 

Ráadásul belekóstoltunk egy új közegbe, másfajta kommunikációs rendszerbe, egy teljesen alulról szerveződő kisvárosi létbe, s egy teljesen más szokásrendszerbe és kultúrába. Megkérdőjeleződtek olyan tapasztalataim, amelyekben szilárdan hittem előtte. Olyan helyen lakunk, ahol szipogni ér, de orrot fújni nem illik. Ahol a “hogy vagy?” kérdésre nem illendő válaszolni. Ahol pozitivan jellemezni valakit vagy valamit elvárt, de negativan nem s nemcsak a politikai korrektség okán, hanem a  nem-megítélés (being non- judgmental) társadalmi elfogadottsága miatt is. Ott élünk, ahol külső jegyek alapján legtöbbször nem tudod megitélni, hogy ki mennyire gazdag. Itt nem illik a fizetésedről nyilvánosan beszélni, de lehet a szexuális életedről nyilvános helyen. Ahol a legtöbb ember nem tud főzni, s a kész kaja a boltban, vagy a hús jóval olcsóbb, mint a friss zöldség vagy gyümölcs. Itt az iskoláslét központi kérdése nem az, hogy hányas került a bizonyitványba vagy hány százalékos lett egy dolgozat (már, ha van, mert még ilyet se láttam 4 tanév alatt Samunál…), hanem az, hogy mennyire fejlődött a gyerek magához képest az értő olvasásban, mennyire kreativ a problémamegoldásban, mennyire szerette meg a tanulást magát,  és mennyire érzi jól magát odabent. Ott élünk, ahol  a szülő aktiv részese az iskolai életnek, bejár órákra, szinesiti a gyerekek mindennapjait bent, együtt olvas, vagy tanárt helyettesit (!). Amerikában a gyermek valóban vendég a háznál, 18 évre, s ezt nagyon is szem előtt tartja mindenki. A középiskola után jó, ha egyszer-kétszer találkozik a szüleivel egy évben. S végül olyan helyen lakunk, ahol még az utcaseprő, vagy parkolóóraleolvasó is büszke a munkájára, szivesen beszél róla, s munkamorálja magasan jobb a kelet-európaiaknál.  

S persze az igazi nagy változások, a szokások megkérdőjelezése mellett, inkább a bensőmben történt. De ha csak az elmult egy évről beszélünk, már akkor is rengeteg árnyalódtam. A külső hatások bekövetkezése- az érdemi, teljes állású, szakmai munka hiánya, és az emiatti frusztráltság, az anyagi bizonytalanság, Gábor cikke miatti stressz, az egyhónapos jógatanár tanfolyam, a Vörös Sátor képzés, 40. szülinappal való elszámolás, a hirtelen diagnosztizált pajzsmirigyproblémám és végül és nem utolsó sorban Edina barátnőm halála- belső tipródássá, tépelődéssé majd bizonyossággá váltak.

Hogy mit is tanultam ezalatt az öt év alatt? (Csak úgy ömlesztve, ami eszembe jut.)

        
Egy sor praktikus dolgot, mint:

-          - Megtanultam kukásautó “segitsége” nélkül élni.

-          - Havat lapátolni profi módon.

-          - Megtanultam és már élvezem a kenyérsütő s a lassúfőző gép használatát.

-          - Rájöttem, hogy miként lehet kozmetikus és ruhavásárlás nélkül is élni.

-          - TV nélkül élni.

-          - Úszástanárnak és jógatanárnak lenni közel 40 évesen.

-          - Hogy nemcsak értsem, de érezzem az angol nyelvet.

-         -  Megbecsülni Magyarország nem-génmódositott, viszont rendkivül ízletes élelmiszereit:)

-         - Hogy léteznek olyan munkakörök, melyeknek vége van egy bizonyos időpontban és tényleg nem gondolkozol 
          rajta többet (itt a szállodai munkáimra gondolok…)

-      - A kétnyelvűség kialakulását és hatását egyéb más kognitiv funkciókra. Mert szerintem van! A fogalmi gondolkodás  erősödik általa. Igaz, mintám csak háromfős, s ezáltal eredményeim statisztikailak nem szignifikánsak, de mindhárom gyerek komoly szimbolikus funkcióval bír:).

-          - Hogy bármit is kezdek itt magammal Amerikában, mindig “csak” outsider maradok. De a gyerekeim már nem!

-       - Hogy bármilyen előítéleteim is voltak előtte az USA, de legalábbis Bar Harbor, egy szuper hely, főleg annak, akiben buzog a vállalkozó szellem.

S egy sor lelki finomodást:

-         - Alázatot. Hálaadást, hogy milyen fontos, nap, mint nap megbecsülni azt, ami van.

-         - Türelmet. A szeretet- türelem, a türelem – szeretet.

-         - A csend jelentőségét az emberi kapcsolatokban.

-        -  Hogy, amit megszoktam, nem biztos, hogy jó. Csak megszoktam. Lehet, hogy van jobb. Csak nyitottnak kell lenni.

-        -   A jelenben Élni.

-        -  Az emberi kapcsolatok fontossági sorrendjét.

-        -  A lassúság dicséretét.

-     - Hogy vannak helyzetek, melyekre nem vagyunk hatással, s SEMMI de SEMMI más lehetőség nincs, mint a saját attitűdödet változtatni: lassanként megbarátkozni vele.

“A pszichológusok azt mondják, hogy problémák vannak és rá megoldások. Szerintem az életben tragédiák vannak és kegyelem. “

Pilinszky János

-        -  Az alulról jövő kezdeményezések fontosságát és hogy saját magam is képes vagyok létrehozni ilyesmit.

-     - Elfogadni azt, hogy lehet bármit eltervezgetni, de egyetlen pillanat alatt keresztülhúzhatja azt bármi. Lehet tervet késziteni, de képesnek kell lenni felismerni a pillanatot, amikor azt sutba lehet vágni.

-        -  Minden pillanat, amit a gyerekekkel töltök, egyszeri és megimételhetetlen. Együtt lenni és kiélvezni a helyzeted, csak rajtad áll.

-          - Hogy a saját igényeimre hallgatni és azokat kielégiteni nem önzőség. Emberség magammal szemben.

-       -  Hogy nem attól leszek szerethető, mert teszek valamit. Attól, hogy nem teszek semmit, csak vagyok, még ugyanúgy megérdemlem a saját magam általi és mások általi megbecsülést és szeretetet.

Persze-persze sokak számára ezek magától értetődő igazságok lehetnek, jómagam viszont megharcoltam értük. Főként magammal. S így lettek valódi tapasztalatok számomra.Csak remélni merem, hogy a következő öt év is tartogat számomra meglepetéseket és képes leszek ezekhez is majd felfejlődni. 

Addig viszont most irány a csomagolás! Nemsokára indulunk:)